Oldott nyelven

Nyelvészet professzorom annak idején hetente írta nyelvművelő cikkeit a megyei lapban, röviden, egy-egy jelenségről, amelyhez mindig versekből hozta a példát. Klasszikusoktól, kortárs költőktől idézett, és ezekkel a valóságtól, a hétköznapi beszédtől kicsit távolabb álló, emelkedettebb, irodalmi példákkal igyekezett hozzájárulni a nemes célhoz, az igényesebb nyelvhasználathoz.

Tiszteltük őt, felnéztünk rá, akkor is, amikor vasárnap délelőttönként ott kávézott tőlünk néhány asztalnyira a fő utca elegáns cukrászdájában. A megyei lap főszerkesztőjével ült együtt, előttük a vasárnapi dupla szám, benne a „Nyelvünk világa” rovat. Úgy képzeltük (talán romantikusan), biztos az aznapi írást vitatják meg – ez illett abba a képbe, amivel ez a kávéházi miliő felidézte és életben tartotta a nagy irodalmi elődök emlékét.

Szóval a nyelv. Hiszen ezért kanyarodtam vissza a régi emlékhez, mert mintha valami hasonlóra készülnék, amit a professzor úr is művelt: írni néhány gondolatot egy különös nyelvről: arról, ahogyan a borról írnak. Botcsinálta és szakértőbb szerzők. Bár nem ebben keresendő a különbség: szakértő is írhat rosszul, és egy műkedvelő is mondhat olyat a borról, ami hat az olvasóra.

Egyszerű dolog írni egy borról ? (Fotó: dreamstime.com)

 Azt gondolhatnánk, egyszerű dolog írni egy borról, hiszen megnézem a színét, „beleillatolok”, kortyolok egyet, és elmondom mit érzek. 

De hogy mit érzek? Illatból is lehet akár százféle (lásd a „Macskapisi” c. írást). Van, akiben egy bor „őszibarackot, ibolyát, kakaós nápolyit és nap perzselte este hűlő sziklát, alighanem mészkőt és csillámpalát” idéz fel. Az aroma lehet akár „sós erdei mészkőlekvár zsírkrétával és szénnel”.

Nos, amig az első példa valószínűleg pozitív értékelést takar, hiszen a perzselő nap elmúltával egy hűlő sziklán üldögélni  kellemes lehet. Ráadásul, ha ezt nem egyedül teszi valaki, hanem kettesben, és  egy pohár hűvös fehér borból érkezik az őszibarackos illat, akkor az már élményszámba megy.

De ha egy bor a zsírkrétát és a szenet idézi, ráadásul sós is, hát nem sok kedvem lenne belekóstolni. Mégis: más összefüggésben akár pozitív kicsengést is kaphat a kifejezés: „primer aromák, szőlő, szőlővirág, citrusok, fehér húsú őszibarack, egy kis zsírkrétával kiegészülve.” Az pedig kifejezetten hasznos, ha nem is túl meglepő, hogy egy bor kapcsán a szőlőt említi a bírálója.

Időnként annyira magával ragadja a bor a szerzőt, hogy a nyelv már önnön határait feszegeti: „Tágas, korlátlan, eleven korty – ha van ennek így értelme.” Na jó, ő is érezte, hogy ez már kicsit sok.

A nyelv azonban mindent elbír, akkor is, ha borról van szó: „majdnem annyira tud lelkesíteni, mint a legkülönlegesebb, rafinált savszerkezettel, szétgyúrt testtel és végtelen utóízzel cselező gigasztár.” Szószerkezeti elemzésnek alávetve a mondatot: a cselező gigasztár - annyira tud lelkesíteni. (Hogy mennyire, az mindegy: annyira.) A bor, amiről szó van: majdnem annyira. És milyen a gigasztár? végtelen utóízzel cselez, szétgyúrt testtel cselez, rafinált savszerkezettel cselez. (A végén még elkezd érdekelni ez a bor...)

Egy-egy kifejezés talán túlságosan egyénire sikeredik (Fotó: dreamstime.com)

Van amikor a bírálat tárgya interdiszciplináris magasságokba emelkedik: „Van valami mahleres-klimtes-szecessziós ebben a borban”. Zenei és képzőművészeti előképzettség nélkül ezt a bort ne is nyissuk ki.

Vajon milyen az a bor, amelyben ott vannak a „kerek savak, friss, virágos és citrusos aromák”? A kérdés itt főleg a kerek sav által takart érzékelés milyensége, mert a kifejezés akár a szinesztézia példája is lehetne. Talán azt jelenti, hogy „a korty gömbölyű, sima felszínű” vagy  „zamatos, karakteres savú, mégis kerek”?

Amint a példák mutatják, a bor „megoldja a nyelvünket”. Kortyolunk egyet (kettőt...) és máris könnyebben megy az írás. Lehet, hogy időnként leírunk olyat is, amit egy-két pohár nélkül nem tennénk. Egy-egy kifejezés ugyanis talán meglepőre, túlságosan egyénire sikeredik. A lényeg, hogy olvassuk is, ne csak igyuk a bort. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy könnyebben választhassunk, és a jó bor, az igazi minőség kerüljön a poharunkba, ne pedig az, amelyik tele van „kátránnyal és meglepően savanyú füstölt sonkával”.

(Köszönet a példákért a Művelt Alkoholistáknak.)

Különterem

Nagy becsben voltak a magyar borászok szeptember közepén Antwerpen mellett, amikor legnagyobb flamand forgalmazójuk telephelyén kóstoltathatták legjobb boraikat három napon át. Külön termet kaptak, de úgy, hogy aki a másik teremben bemutatott újvilági vagy európai borokra volt kíváncsi, nem kerülhette meg őket, el kellett hogy haladjon a standjaik mellett.

Magyar borászatok: Szepsy, Tornai, Gere, Vylyan, Gál Tibor, St. Andrea, Nyakas, Takler

Megvan ennek a különleges elbánásnak a maga oka: a Global Wineries két flamand borkereskedés egyesüléséből alakult, és az egyik „fél” valaha csak magyar borokat forgalmazott. Peter Goossens, aki korábban sommelierként az egyik legnevesebb antwerpeni étteremben dolgozott, a Godevin cég megalakításakor valami újat, valami mást keresett, és a 90-es évek nagy változásai közepette figyelt fel Magyarországra.  Megkóstolta a magyar borokat, és úgy érezte, meg is találta, amit keresett. A közép-európai rendszerváltozás adta „marketinget” kihasználva – hiszen akkoriban a Nyugat felfigyelt az egykori vasfüggöny mögötti országokra, és szimpátiával követte a mifelénk zajló átalakulásokat – elkezdett magyar bort importálni, és mára piacvezetővé vált ezen a téren.

Kóstolók és jegyzetelők a magyar boroknál

Elsősorban vendéglátóhelyek és vinotékák kínálatába jut el a magyar bor az Antwerpentől északra fekvő kisvárosból, Kapellenből. (A szuper-marketek számára ugyanis a legtöbb magyar borászat nem tudna elegendő mennyiséget szállítani.) Emiatt aztán a széles európai közvélemény előtt nem is nyilvánvaló, hogy magyar bor egyáltalán létezik, mi több, hogy a magyar bor jó. A mennyiségen túl az ár a másik tulajdonsága a magyar bornak, ami miatt csak az vásárolja, aki tudja is, hogy mit kap a pénzéért. Ha valaki nem ismeri, mondjuk Szepsy furmintjait, aligha adja meg érte a 20-30-40 eurót, de ha már kóstolta, akkor megnyílhat a pénztárcája.

Hát ezért van jelentősége az efféle rendezvényeknek (ahová ugyan meghívóval lehetett belépni, de ha valaki anélkül érkezett, azt sem „nézték ki” a termekből), mert minél több helyen kell megmutatnia magát a magyar bornak, ha azt szeretnénk, hogy keresett legyen. Kapellenbe főként szakmai közönség jött: vendéglősök, kiskereskedők, akik aztán tovább terjeszthetik a hírét annak, hogy magyar bor van is, meg jó is.

A nagyterem jobbra a francia cognac-okkal indult

De az is nyilvánvaló volt (és erre a szomszédos nagyobbik terem kínálata volt a bizonyság), hogy elképesztő a verseny. Valóban tudnia kell annak valamit, aki a piacot le akarja nyűgözni. S meg kell mondjam, a spanyol, a délafrikai, a chilei, az argentin, az ausztrál borászatok olyan mennyiségben vonultatták fel a gyönyörű borokat (az olaszok és a franciák is, csak rájuk egyszerűen már nem futotta az „energiából”), hogy meg is értem azokat, akik visszarettennek a konkurrenciától. Találkoztam már (nem most) olyan magyar borásszal, aki dacosan éreztette, hogy ő bizony inkább nem is próbálkozik külföldön, ha nem adják meg az ő boráért, amit az megér. Márpedig, ha nem kell külföldön próbálkozni, akkor a hazai piacon is meg lehet élni, az meg végül is jó hír... 

Egyelőre. Mert a világtól – azt hiszem – senki nem zárhatja el magát. Nálunk is megjelenhetnek, mind nagyobb számban, az Új Világ borai, amelyek igen-igen kemény versenyre kényszeríthetik a hazai bortermelőket. A diszkont élelmiszerüzletek néhány száz forintos dömpingáruja persze nem komoly fenyegetés, de az ár-érték arányával valóban az átlag fölé emelkedő Európán kívüli bor már igen!

Vásári áru

Évek óta figyelem, hogyan tartják ébren (vagy inkább gerjesztik?) a fogyasztói társadalmakban a vásárlás iránti vágyat. Könnyű persze errefelé, ahol a belgák átlagos megtakarítása 85 ezer euró (a mai 287-es árfolyamon tehát több, mint 24 millió forint). Átlagos, vagyis ennyije van mindenkinek, csecsemőtől aggastyánig.  Aki megkíván valamit, meg is teheti, hogy megvásárolja. Nincs persze esztelen, fékeveszett habzsolás, túl vannak azon, hogy hitelre vegyenek a plazmatévét, mert rájuk tukmálja a reklám, és végre birtokolni akarnak valamit. 

A belgáknál ott a pénz, a „pouvoir d’achat” a vásárlóerő, és válogathatnak, hogy mire költenek. Mert a kínálat óriási. A héten például három üzletlánc dobott be ingyenes borkatalógust a most kezdődő borvásár ajánlataival. Mert most annak van a szezonja. Épp véget ért a nyári vásár - már július 1-én megkezdődött, és augusztus végéig tartott, hol itt, hol ott, aztán az akciós tanszerkínálat és gyermekruha következett, most pedig a bor.

Ki kell söpörni a készletet, mire megkezdődik a szüret, mert nem lesz hol tárolni az újbort. Jó is ez így, feltölti a saját kis borraktárát mindenki, hogy legyen mit tölteni a poharakba az év végéig. (Egy ideig a halloween (?) hódít majd utána a belga üzletekben, aztán máris indul a karácsonyi vásár, januártól pedig az újabb SOLDE, a téli kiárusítás. Folytatni is lehet a sort, mert utána Valentin-nap, aztán húsvét, anyák napja, és szinte már meg is érkezünk az egy év múlva esedékes borvásárhoz - de előbb az ideiről essék szól.)

A borkínálaton nem látszik a válság. Vagy talán épp a válság miatt ennyire bőséges és minőségi a kínálat, mert a jó bort is alig lehet eladni rendes áron? Azok is csak engedménnyel mennek el? 4+2 (négyet fizet hatot kap), 2+1 (kettőt fizet hármat vihet) vagy a szokásos 15-25, vagy a nem annyira megszokott 50 százalékos palackonkénti engedmény, többféle marketingfogás is kiolvasható a prospektusokból. Mindenesetre akár negyedével is kevesebbet fizethet, aki átböngészi a papírokat és „felkészülten” megy bevásárolni. 

Eddig nem figyeltem még fel arra, hogy a jobb (-nak mondott) francia borokat ilyen mennyiségben leértékelték volna. (Vajon a világhír ellenére nem megy az üzlet? Vagy én figyelnék alaposabban, mint korábban? Ez sem kizárt.)

 Mindenesetre van egy-két érdekesség az idei kínálatban, amire érdemes felfigyelni. Például arra, hogy ha meglátunk egy Le Pavillon nevű bordeaux-i vörösbort 14,99 helyett 11,24 euróért (vagy még olcsóbban az interneten), akkor ne jöjjünk lázba, hogy megcsináltuk a szerencsénket. Az elnevezés ugyan megtévesztésig hasonlít a Pavillon Rouge-ra, ami az öt legnevesebb francia borászat egyikének, a Chateau Margaux-nak a második bora, de az a tartomány egy másik megyéjében, Margauxban készül, 200 euró fölött van az ára, míg a Le Pavillon pedig Pauillac megye egyik  pincéjének terméke.

Van borászat, nem is egy, amely rajta van az 1855-ös nevezetes listán, és akciós a bora. A legdrágább egy Chateau Kirwan 2007-es, amit 39 helyett 35 euróért adnak. Igaz, a londoni Live-Ex bortőzsdén az idei legmagasabb ára csak 29 euró volt. (Vagyis nem lehet bevásárolni belőle, és továbbadni a tőzsdén egy kis felárral...). Ez a bor az úgynevezett „harmadik termés”-ek közé tartozik, de van a kínálatban második, azaz 2éme Grand Cru Classé is: Chateau Rauzan-Gassies, 2006-os, 35 helyett 30 euró. A bortőzsdén ez is kevesebbet érne, 28 euró volt az idei rekordára.

Van a piacon úgynevezett „második bor” is: a Chateau Talbot (egyébként „negyedik termést” palackozó) borászat kettes számú bora, a Connetable Talbot 2008-as évjárata 17,99 helyett 15 euróért. A Live-Ex-en már forgott 16-ért is, vagyis ez az egyetlen, amelynél a kutatómunka jobb kereskedelmi árat eredményezett, mint a tőzsdei.

A borvásárban azonban nem ezeknek a különlegességeknek a felkutatása a legérdekesebb. Hanem inkább a vásárló tájékoztatása. A katagógusokban (amelyek természetesen ingyenesek) az egyes borok mellett megtaláljuk, hány éves korában javallott elfogyasztani (1-3 év között, öt éves korig, vagy akár öt éven túl is el lehet tárolni).

Ott vannak a tanácsok is, hogy milyen étellel legjobb párosítani: sajttal, vaddal, marhával, fehér húsokkal vagy hallal. Minden bornál jelzik, nyert-e már valahol valamilyen borversenyen (bár ezzel kapcsolatosan túlságosan nagy reményeket nem érdemes táplálni, ezt tapasztalatból mondom). Érdemesebb viszont arra figyelni, hogy a rangos szaklapok, szakértők (Wine Spectator vagy Robert Parker) hány pontra értékelték a bort – mert természetesen azoknál a boroknál, amelyek kiérdemelték valamelyiknek a figyelmét, mindenképpen ott szerepel a szám (Robert Parker véleménye a borvilág egyik, ha nem a legrangosabb, legfontosabb mérőszáma).

Segíti a borválasztást, az óriási francia kínálatban való eligazodást az a táblázat is, amely borvidékenként, visszamenőleg tíz évre pontozza az egyes évjáratokat. Ennek objektivitásáról persze nem nyilatkozom, csak az szúr szemet, hogy a kilenc borvidék elmúlt 11 évéből mindössze négy évjáratot minősítenek „átlagos”-nak, az összes többi „jó” vagy még annál is jobb.

Az azonban tény, hogy az egyes évjáratok között óriási lehet az árkülönbség: a már említett Pavillon Rouge 2006-os palackja (ami nem szerepel a szupermarketek polcain) 219 euró, a 2004-eset viszont 98-ért kínálják.

A primőr és a Trabant

Még pezseg az idei bor

Van abban valami izgalmas, amikor idei szüretelésű bort kóstol az ember. Nagy dolgokat szerintem nem szabad az ilyen primőrtől várni, de a különlegesség kedvéért mindig veszek július táján egy friss délafrikai fehéret (általában chenint, chardonnayt), mert hajt a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet.

És persze pezseg még, de az illata magával ragad, és kellemesen üdít a meleg nyárban.

A barátok olykor nagyot néznek, miként lehet, hogy júliusban már idei bort iszunk, de aztán mindenki kapcsol, hogy „ott lenn” a déli féltekén másképp változnak az évszakok. Könnyű ott a szüret évében bort kihozni a piacra, fél évük van rá! Bezzeg erre északon!

De azért tudunk rá példát: talán Beaujolais a legismertebb. Minden év novemberének harmadik csütörtökétől kapható a szüret után sebtében palackozott és piacra dobott bor. Elismerem, hogy a burgundiai megyének, ahol a gamay szőlő a legelterjedtebb, kellett valami marketing fogást találnia, hogy megpróbálhasson lépést tartania az igazi burgundi vörössel, a pinot noirral, de hogy őszinte legyek, ezek a november végi „bozsolék” erre alkalmatlanok.

Ennek ellenére: a primőr külön kategória. A franciaborvidékek között 55 is van, amelyik készíthet eredetvédett (AOC) vin de primeurt, azaz még a szüret évében palackozhatja az új bort. Nem is mindegyik írja rá, hogy primeur vagy nouveau kerül az üvegbe. (Úgyis rájön, aki megkóstolja...)

Beaujolais: ha minden bora oly szép lenne, mint a vidék... (Fotó: dreamstime.com)

Nem szabad azonban (nem is lehet) összekeverni ezt a primőrt az en primeur kínált borokkal. Ezek ugyanis a legnagyobbak. Bordeaux, Burgundia és a Rhone-völgyének nagy borait lehet megrendelni, megvenni még a palackozás előtt, amikor azok javában a hordóban érlelődnek. Ez valójában befektetés, mert a bort legtöbbször nem is látja az ember,  még a palackozás után is a borbróker raktározza helyette ládástól, temperált környezetben, hogy a palack olyan hőmérsékleten, páratartalomban maradjon, amelyen megőrzi értékét.

Az en primeur értékesítés a borászatoknak mindenképp jó, hiszen hamarabb hozzájutnak a pénzükhöz. Próbálkoznak is vele más borvidékeken is. Magyarországon is akad rá példa: a Bock Magnificot (ami 24 hónapig érlelődik barrique hordóban) a palackozás előtti évben jelentős kedvezménnyel lehet lekötni egy hatos ládával. Szeptembertől fizethető, de csak májustól kerül forgalomba, akkor szállítják. Jövőre a 2010-est.

A francia nagyok a tavalyi szüret után nyáron tették közzé az árakat (a Chateau Ausone 1100 euró fölötti rekordárat jelölt megpalackonként), de a megrendelt mennyiséget három év múlva szállítják le legkorábban. (Valaha a Trabantra kellett várni ennyit – vagy még többet.)

Bizalmi árucikk tehát a csúcsminőségű bor, a „fine wine”, hiszen nem elég az, hogy a leszállítására éveket kell várni,  megkóstolni sem szokás azonnal: egy rangos bordeaux-i 10-15 éves korában éri el fénykorát – igaz addigra akár meg is többszörözheti en primeurként megfizetett vételárát.

(Költői a kérdés: vajon megérhet egy deci bor kb. százezer forintot?)

Szicíliai shiraz

A szebb napokat látott Siracusától délre, Szicília legdélkeletibb csücskében van Avola városa. Róla kapta a nevét a nero d’avola. A sziget őshonos szőlőfajtája ez, bár calabreseként is emlegetik, és ez az elnevezés már az olasz csizma orránál lévő Calabria tartományhoz kötné, nem Szicíliához.

A syrah névadója? Sira(cusa) megkopott óvárosa

A nero d’avola szőlőt a sziget minden borvidékén termesztik, és kellemes, édeskés tanninjai, szilvát idéző illata, olykor borsos aromája miatt az ausztrál shirazokhoz szokták hasonlítani. Nem is alaptalanul, és nem is érdemtelenül.

A hasonlatosság kapcsán ugyan megfordul az ember fejében, hogy nincs-e mégis alapja annak a mendemondának, hogy a syrah név eredete voltaképp Sira(cusa), az ókor virágzó városa, és a két szőlőfajta voltaképp rokonságban áll egymással. De ne nagyon mélyüljünk el ebben: a modern genetikai elemzések azt az eredményt hozták, hogy a syrah gyökerei franciák: egy dureza nevű, már szinte teljesen kipusztult vörös szőlő és az ugyancsak ritka mondeuse blanche „leszármazottja”.

Nero d'avola: jól tűri a szicíliai forróságot

Ennek persze nem mondana ellent logikailag az, hogy a syrah és a nero d’avola esetleg rokonságban áll  egymással, mint ahogy az itt-ott olvasható. Akkor viszont az nem fér bele a képbe, hogy  Avola városának fekete szőlője „őshonos” Szicíliában. (Mert ha a syrah rokona, és a syrah bizonyítottan francia, akkor a nero d’avolának is francia gyökerei lennének.)

Rokonok vagy sem, a hasonlóság érzékelhető, és a nero d’avola növekvő népszerűsége is mind nagyobb ígéreteket hordoz. Hozzájárul ehhez az is, hogy meleget kedvelő, szárazságtűrő és könnyen művelhető fajta, ami persze csak a szőlősgazdák körében tenné kedveltté a nero d’avolát, és ez önmagában kevés. A borászok – a tengerentúlon is egyre többen – azért keresik ezt a fajtát, mert „szép bort” ad: fajbornak is, házasításhoz is alkalmas, jól érlelhető, barrique-olható is.

A sor végén pedig ott a végső ítész: a fogyasztó, aki igazán sikerré teheti a legelterjedtebb szicíliai fajtát, mert az illatos, testes, sűrű vörös nedűben igazi élvezetet talál.