Hirdetés

2013. december 23., hétfő

„Rejtővonó” - és ami azon túl van...

Brachfeld Siegfried a klasszikus kabarétréfában kérdezi (kedves tört magyarságával – amiből állítólag semmi nem volt igaz, mert azt mondják, akcentus nélkül beszélte a magyart...), hogy „van-e különbség a dugni és rejteni között?” - Nincs, hangzik a válasz. - „És a húzni és vonni között?” - Az is ugyanaz, mondja neki a szerző, a nyelvzseni Tímár György. Mire Brachfeld Siegfried: „Akkor add ide a 'rejtővonót', mert meg akarom inni veled a békepoharat...”

Nos, jöjjön akkor egy s más a dugóhúzóról, ami jóval több, mint egy hegyes acélspirál, és igen sok mai fejlesztés is kapcsolódik hozzá - illetve ahhoz a gondhoz, hogyan is őrizzük meg minél tovább a palack tartalmát, a bort, az üveg felbontása után is.

Dugóhúzó "házikészlet"

Talán nincs is borivó ember, aki ne küzdött volna már az üveg nyakába beletört, vagy jobb esetben csak beleszorult dugóval, ami megkeserítette, megnehezítette, esetleg csupán csak késleltette az utána következő élvezeteket. Így aztán hosszabb-rövidebb próbálkozás után mindenki megtalálja a megfelelő dugóhúzót, aminek segítségével kellő önbizalommal kezd hozzá a legérzékenyebb palack felnyitásához is. 

Tapasztalt borfogyasztó tudja, hogy a koros palackokkal gyakran lehet gond, hiszen a régi dugó kiszáradhat, épp ezért töredezhet. De még a szabályosan, fektetve tárolt palackban lévő dugó fölött sem múlik el az idő nyomtalanul: mikor az egyik fele bortól nedves, a másik pedig száraz, könnyen kettétörheti a mohó erőlködés.

Ezt előzheti meg az a különleges dugóhúzó, amely a parafába betekerendő acélspirál mellett két biztonsági acélszálat is tartalmaz – ezek a dugó és az üveg nyaka között rögzítik az elöregedett, és feltételezhetően töredező parafadugót, amit így biztonságosan el lehet távolítani. Ezzel megelőzhető, hogy egy értékes palack borból akár egy csepp is veszendőbe menjen.

Ha – tegyük fel – minden mellékhatás nélkül sikerült eltávolítani a dugót, mint ahogy az nemrég velem és egy 2008-as Szent Gaál Kadarissimoval is történt, még akkor is történhetnek meglepő dolgok.

Kadarissimo 2008
Ez esetben a kitöltött bor barnásvörös színe riasztott meg: már-már borhibára gyanakodtam, eloxidálódott, megecetesedett, vagy megkeseredett folyadékra. Egyszer egy nemes alkalomra beszerzett, tíz éves Chateauneuf-de-Pape (!) is megtréfált ily módon, de a Kadarissimo nem. Koros volt ugyan, de iható. Még az utolsó pillanatban tettük magunkévá ahhoz, hogy kiélvezzük aszalt szilvássá érett, már-már édeskés aromáját. Utóbb az is kiderült, hogy a borászat a hátsó címkén figyelmeztet is: a Kadarissimo színe ne tévesszen meg senkit, más bornál ez a barnaság már hiba lehet, itt értéket jelent.

Kérdés, mit tehettünk volna, ha marad belőle, és egy másnapi vendég számára félre akartunk volna tenni egy keveset? Ha vissza is zárjuk, vajon ellen tudott volna állni a hirtelen rázúdult oxigénnek?

Nem egyszerű gond ez, hiszen a vendéglátásban is jó haszna lenne egy olyan készüléknek, ami például ritkaságokból tudna kivarázsolni úgy egy-egy pohár bort, hogy a maradék továbbra is megőrizhető a palackban, mert az oxigén nem fér hozzá. A jó hír az, hogy ilyen készülék már létezik, de egyelőre olyan áron kapható, hogy hobbiból, magánember magáncélra aligha ruház be a 300 dolláros Coravin-ra. 

A XXI. század 300 dolláros boradagolója
A csúcstechnológiát képviselő boradagolóval úgy lehet egy-egy pohárral kiönteni az üvegből, hogy a dugó tulajdonképpen benne marad. A készüléknek olyan vékony tűje van, mint egy orvosi fecskendőnek, ezt át kell szúrni a dugón, ami szinte nem is károsodik, és a tű eltávolítása után a parafa sérülésmentesen zár újra. A vékony tűn át argon szivárog be a palackba, ami túlnyomást okoz, és a gáz voltaképpen kipumpálja az üvegből a bort. Olyasmi ez, mint egy szódásszifon, csak az argon semmilyen reakcióba nem lép a borral, nem károsítja azt, nem elegyedik vele, így nem lesz belőle fröccs vagy habzóbor. (Az egyetlen kételyem, hogy vajon nem árt-e a bornak, hogy egy rendkívül szűk csövecskén, nyomás alatt préselődik át a pohárba? Ha pl. szállítás közben annyira óvni kell a bort a rázkódástól, akkor ez a nyomás alatti „átkeveredés” nincs-e rossz hatással egy ritkaságra? Lehet, hogy csak én aggódom túlságosan, mert eddig nem találkoztam ilyen fenntartásokkal.)

Alkalmi vétel az ebay-n: 280 dollárért
A fecskendőhöz egyébként nem véletlenül hasonlítottam a szerkezetet: a Coravin feltalálója orvosi műszerek területén alapozta meg szakmai tapasztalatait, ottani fejlesztéseit felhasználva alakította ki a boradagoló szabadalmát.

Hasonló bormentő alkalmazás a borspray is – és értelemszerűen jóval olcsóbb, hiszen nem annyira szofisztikált berendezés. A GuardaVino-ból belefújunk a felbontott palackba, a levegőnél nehezebb gáz a bor felületén marad, és a képződő „gázdugó” meggátolja a bor oxidálódását. A spray tartalma elsősorban nitrogén, és még egyéb gázok, amelyek a levegőben is benne vannak – kivéve az oxigént, természetesen.

Vannak még más eszközök is – a kihúzott dugó helyére illeszthető pumpák, amelyekkel kiszivattyúzható a „borrontó” oxigén, vagyis a bormentő fantázia szinte nem ismer határokat. Ennek megfelelően végezetül következzék egy eretnek megoldás, amely teljesen kiküszöböli a dugóval és oxigénnel kapcsolatos aggodalmakat.

Nyár eleji (!) vendégségből maradt chilei cabernet sauvignonból töltöttem egy pohárral, hogy vajon nem lehet-e esetleg forralt bornak még megmenteni? Nos, nem lett belőle forralt bor. A nyár elején felbontott (és javarészt megmaradt) 3 literes dobozos csomagolású vörös teljesen iható volt, és szép lassan „elszivárgott”. Érvényes volt tehát a „használati utasítás”, ami azt írta, hogy a felbontás után 6 hónapig fogyasztható, ami végül is nem csoda: a csomagolás teljesen légmentes, az adagoló csapon át csak távozik a bor, levegő nem kerül be a dobozba.

A doboz egyébként csak dísz, a bor azon belül egy (levegő és fény elől) tökéletesen zárt fóliazacskóban van. Hátrányaként az róható fel, hogy az utolsó 1-2 deci esetleg már nehezebben csurog ki belőle, mert ahogy fogy a bor, a zacskó a dobozon belül összezsugorodik, és rejtettebb zugaiban megreked egy-két korty.

Tudom, illúzióromboló lenne egy-egy csúcsbort dobozból kiadagolni, de ne zárjuk ki, hogy eljöhet annak az ideje is. Meg amikor majd azt olvashatjuk egy címkén, hogy a bor 6 hónapos tölgyfahordós és fél éves „dobozos érlelés után” került piacra...

2013. november 26., kedd

Tegnapi újság

Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál – tartja a mondás. Van ebben igazság, ha pusztán az aktualitást nézzük. De kifejezetten érdekes lehet, ha „tegnapelőtti”, azaz jóval korábbi kijelentéseket, véleményeket vetünk össze maiakkal: vajon megállják-e a helyüket, igazak-e még ma is?

Amikor a kezembe akadt (pontosabban a monitoron megláttam), és elolvastam a tekintélyes, rózsaszín papírra nyomott újság három évvel ezelőtti írását a magyar borászatról, a legelgondolkodtatóbbnak a következő sorokat találtam:

Jancis Robinson, az FT befolyásos szakírója
„Az az egy baj van, hogy a magyarok annyira büszkék borászati hagyományaikra, hogy képesek magas árat fizetni a legjobb/leghíresebb boraikért, amelyek ezáltal Magyarországon kívül túlárazottnak tűnnek” - ezt írta a Financial Timesban Jancis Robinson, aki szinte ugyanakkora befolyással bír a borpiacra, mint a tengerentúlon (és mindenhol máshol) Robert Parker.

Több dolgon is érdemes elgondolkodni az idézet kapcsán: A „magyarok büszkék borászati hagyományaikra” - ez nem baj, sőt! Még az sem, hogy „képesek magas árat fizetni legjobb boraikért”. Hál' istennek divatba is jött a magyar bor (otthon), és van is egy olyan vásárló réteg, amelyik megengedheti magának, hogy megfizesse a legjobb palackokért felszámított árat. A kérdés az, hogy ez eltartja-e a magyar borászatot? Vagy legalább azokat, akik a legjobb borokat viszik a piacra?

A szakértő szavaiból érezhető kétkedés – szerintem - csak részben lenne megalapozott. Akkor, ha a magyar borászok nehezményeznék, és panaszkodnának amiatt, ha a külföld nem akarja megadni boraikért azt az árat, amit kérnek érte. De nem teszik, mert több borásztól hallottam már, hogy ilyenkor inkább lemondanak arról, hogy exportáljanak, és beérik a hazai piaccal. (Ahol, mint látjuk, el tudják adni a „túlértékeltnek” tartott borokat.)

Nem idegen ez a magatartás (hogy fizessünk többet a saját hazánk termékeiért) a nyugat-európai vásárlóktól sem. Belgiumban inkább veszik az üvegházban termelt belga epret/paradicsomot, mint a spanyolt, pedig az harmadába kerül (és több napot is kapott). De más árucikkeknél is figyelnek arra, hogy a hazait vegyék, még ha drágább is, mert tudják, hogy munkahelyeket mentenek meg vele. Más kérdés, hogy megtehetik, bár a „pouvoir d'achat” - a vásárlóerő – megőrzése, a takarékoskodás itt is fontos szempont.

De láttam már brit televízióban olyan riportot, amely rendszeresen követi nyomon egy angol család életét, mert tagjai azt vették a fejükbe, hogy csak brit termékeket vásárolnak. Élelmiszert, ruházati cikket, mindent. Nem egyszerű persze a „Buy British” mozgalomnak megfelelni, hiszen sok árura már nem az van írva, hogy Made in UK, hanem hogy „Designed in the UK”. Vagyis a briteké a szellemi tulajdon, de a gyártás valahol már a távolban zajlik. (Ráadásul, aki ilyesmit vesz a fejébe, eleve le kell mondjon olyasmiről, ami a saját hazájában egyszerűen nem terem meg – mert nem olyan a klíma. A tévében látott brit család eltökélten ilyen volt.) De térjünk vissza a borainkhoz.

A brit szakíró nem csak a magyar borászat gondjának tartja a túlárazottságot. Jancis Robinson azt írta, hogy szinte minden „feltörekvő ország” borai ezzel a gonddal küzdenek, sőt még a bornagyhatalomnak tartott spanyolok is nehezen adják el a boraikat annyiért külföldön, mint amennyiért szeretnék.

Tanulság? Azon kell változtatnunk, hogy az átlagos borfogyasztók, akiket a cikk legelején említ a szerző, ne Bulgáriával vagy Moldovával egy „lapon” emlegessék a magyar bort. Mint ahonnan olcsó, és nem túl ígéretes borok érkeznek. Sajnos a 90-es évek előtti évtizedekben a nyugat-európai piacon ezt örökséget szereztük meg, amitől lassan lehet csak megszabadulni.

Egyszer már írtam róla, hogy talán Új-Zéland útját kellene választanunk. Tanuljuk el tőlük, ahogyan ők a sauvignon blanc-nal vagy a pinot noirral rangot szereztek maguknak. Olcsó új-zélandi bor egyszerűen nincs Európában (ausztrál vagy más újvilági van bőven, de Új-Zéland nem megy egy bizonyos szint alá).

Ezt kellene csinálni nekünk is: kisebb mennyiséggel, de csak kiváló minőséggel, jelen kellene lennie a magyar bornak minél több helyen. Ha a világ ezt szokja meg, nem fogja túlértékeltnek tartani. Mert csak jót és kiválót lát, olyan minőséget, ami kétségtelenül megéri az árát.


2013. november 12., kedd

"Rezsicsökkentés” az Elysée Palotában

A párizsi Rue de Faubourg Saint-Honoré nem az az utca, ahol a spórolós kisemberek vásárolnak. A legelegánsabb butikokban ugyanis minden elképesztő árakon kapható, a legutolsó divat szerinti ruhák, cipők, táskák, órák, ékszerek vagy épp a szédítő parfümök. Az egyik „lakó” azonban a jelek szerint összébb húzza a nadrágszíjat. El nem költözhet, hiszen itt a hivatala és a lakása is – ő a francia elnök, az Elysée Palota lakója.

Az Elysée bejárata - a kapun túl az elegáns Rue de Faubourg Saint-Honoré
Francois Hollande, az alig másfél éve hivatalban lévő francia államfő, minden elődjénél népszerűtlenebb, az ország nem nagyon találja a válságból kivezető utat, így az elnöki palota – talán saját magán akarva példát statuálni a takarékoskodással – a nemzeti kincsnek számító elnöki borpince készletének egy részét bocsátotta árverésre.

Az Elysée Palota sommelier-je, Virgine Routis több szempont alapján válogatott a 12 ezer palackos készletből: voltak maradékok, amelyekből már nincs annyi, hogy egy nagy díszvacsorán fel lehessen szolgálni belőle, csak 1-2 üveg – ezek értelemszerűen kalapács alá kerültek. Ugyancsak eladhatókká váltak azok a tételek, amelyek már nem növelték volna tovább értéküket, akkor sem, ha tovább tárolják őket – ezek azok a borok, amelyek kora már elérte a fogyaszthatóság felső határát: a például a 15-20 év fölötti burgundi fehérek. (Vagyis teljesen racionális dolog megszabadulni tőlük, amikor még jó árat kapni értük.)

Nem vigyáznak a nemzeti értékre?
Bár a népszerűtlensége ellen küzdő elnök - ezeket a racionális tranzakciókat példamutató takarékosságnak felmutatva - akár még javíthat is saját mutatóin (igaz, ennek egyelőre nem sok jele látszik), a szakma nem értékelte túl a 10 százaléknyi készletcserét.

„Szimbolikus akcióról van szó” - mondta az egyik párizsi Michelin-csillagos étterem, a Tour d'Argent étterem sommelier-je, David Ridgeway a France24 televíziónak. - „Nem nagyon volt a készletben valóban értékes darab. A média érdeklődése miatt van ekkora PR-értéke az egésznek.” 

Ha nem volt az árverésen valóban „értékes darab”, akkor viszont azokat a hangokat nehéz megérteni, amelyek a „francia nemzeti örökség kiárusításáról” beszéltek. Mert a vészharangot többen is megkongatták.

Persze, ahhoz képest, hogy az Elysée Palota által felkért aukciós cég eredetileg 250 ezer eurót remélt az 1200 palack értékesítéséből, a licitálók végül 718 ezer eurót, azaz közel háromszor annyit adtak a becses üvegekért... Azaz, jól járt a francia költségvetés, hiszen a bevételből csupán 50 ezer eurót fordítanának az „utánpótlás”beszerzésére. Ami ugyancsak heves bírálatokat vált ki. Egyes szakértők ugyanis azt mondják, hogy ennyi pénzért nem lehet méltó színvonalon bemutatni a francia borászatot az Elysée Palotában.

Amikor csak víz van a tárgyalóasztalon...
Az elnöki főborásznak azonban erre is megvan a válasza: az államfői látogatásokon, a királyi viziteken továbbra is a legrangosabb ritkaságok kerülnek majd az asztalra, de amikor az elnök „csak” a francia szenátus tagjaival konzultál, akkor azokra az alkalmakra megfelelő, ha kevésbé ismert borászatok palackjait szolgálják fel. (Hogy kiktől pótolják majd a készletet, nem tudni. Az árverés ugyan pár hónapja volt, a beszerzés lebonyolításáért még mindig verseng két neves bordeaux-i bornagykereskedő.)

A kétmilliós palack...
A legjobb vevő egyébként - ki más lett volna? - mint egy kínai borkereskedő, aki számos muzeális cognacot, valamint a legdrágábban elkelt tételt, egy 1990-es Petrust vett meg, utóbbit 7625 euróért, azaz 2,2 millió forintért. (Az aukciós cég jutalékának levonása után az Elysée Palotának ebből 5800 euró marad.) A Pomerolban, de Saint-Emilionhoz közel fekvő borászat különlegességét eredetileg 2500 eurós induló áron kínálták...  

2013. november 10., vasárnap

Felfedeztem Amerikát - Andalúziában

A napnak még október legvégén is van ereje, de a tenger felől fújó szél már hűvöskés, és az ember már nem vágyik a hullámok közé. A látvány olyan vakító, mintha nyár lenne, de zsúfoltság, tömeg (szerencsére) már nincs, az ősz már itt is közeledik.

Andalúziai ősz: vakító nap, csak hűvösebb idő, kevesebb emberrel
Már a szüreten is túl vannak. Állítólag. Mert ott lenn, legdélebben szőlőt nem is láttam, csak olajfák és narancsligetek voltak mindenütt. Pedig szőlő is kell, hogy legyen valahol, hiszen Andalúzia is szőlőtermő vidék, és a legnevezetesebb ital is szőlőből készül – a sherry.

Az igazi tüzes, vörösborok északabbra születnek, Andalúzia inkább a fehérborairól nevezetes. A nagy forróságban, nyáron, biztos inkább a jól behűtött friss, gyümölcsös fehérborokat kedvelik. Joven afrutado. Ez volt arra a palackra is írva, ami – tulajdonképpen teljesen véletlenül – a kezembe került. Merthogy helybeli, andalúziai bor volt, és én olyat kerestem.

Joven afrutado - fiatalos és gyümölcsös
A kifejezésből a „joven” más spanyol borvidékeken is használatos: azt a bort jelöli, amit hordós érlelés nélkül fiatalon palackoznak. Ezt követi a crianza (1 év hordó + 1 év palack), a reserva (1+2) és a gran reserva (2+3), bár az egyes borvidékek ettől eltérő, és rendszerint rövidebb érlelési időszakot is engedélyezhetnek az egyes kategóriákban. A „frutado” pedig, természetesen a gyümölcsösségre utal.

Az már Andaluzia sajátossága, hogy ez a gyümölcsösséget egy különleges, vagy inkább egyedi, mert máshol nem ismert szőlőfajta adja: a zalema. Huelva tartományban, az eredetvédett Condado de Huelva borvidéken 80 százalékban ezt termesztik. Történelmileg valaha ebből is a szomszédos Jerez-ben készített sherryhez hasonló, felszeszezett bort csináltak (házasítva más engedélyezett fajtákkal, mint a palomino vagy a pedro ximenez – amelyek a sherry elsődleges alapanyagát is képezik), de ma már – a korszerű borkészítési eljárásoknak köszönhetően – egyfajta reneszánsza tapasztalható a zalemából készített friss boroknak is.

A szabályozott hőmérsékleten elvégzett acéltartályos erjesztés segített megőrizni a zalema gyümölcsösségét, amiből főként a zöldalma, és enyhe lime aroma érzékelhető, a zöldessárga szín a fiatalság következménye – vagyis ami a palackból előkerül, egy valódi „vino blanco joven”, ami Andalúziában csak zalemából készíthető. Az óbor változathoz, a „vino viejo”-hoz már három éves fahordós érlelés kell, és rendszerint házasítják is a zalemát más engedélyezett fajtákkal, így a palomino finoval, a garrido finoval is, sőt, ahhoz, hogy a 22 %-os alkoholtartalmat elérjék, a sherryhez hasonlóan felerősítik ezt is. A vino viejo végeredményben teljesen más lesz, mint a fiatalabb változat: az óarany színű italban a karamell és a vanília íze-illata dominál.

A borvidék címere Kolombusz hajóját idézi
Az Andalúziában őshonos zalema egy ideig veszélyben volt. A gazdák a népszerűbb „világfajtákat” kezdték telepíteni helyette, de részben a változó borkészítési módszer, vagy talán egy - marketing szempontból sem utolsó - legenda felelevenítése miatt a zalema lehet, hogy népszerűbb lesz, mint valaha.

Azt tartják ugyanis, hogy annak idején Kolombusz Kristóf – aki Huelva egyik kikötőjéből, Palosból indult a Santa Mariával „Indiába”, jó pár hordó huelvai bort vitt magával az útra. S az a bor, természetesen, már akkor is zalema szőlőből készült – nem is készülhetett másból. Vagyis a zalema: „Amerika felfedezésének bora” - legalábbis, ha a rossznyelvek szerint eljutott odáig...

Arra azonban már dokumentumok vannak, hogy a legénységből sokan környékbeli tengerészek voltak, akik - meghódítandó az Újvilágot - áttelepültek a tengerentúlra, de nem akartak lemondani a hazai ízekről. Vagyis a zalema az első európai bornak tekinthető, amit rendszeresen vittek át magukkal a hajók az áttelepülteknek. Ma úgy mondanánk: exportáltak Amerikába. Tehát nem mást, mint ez első Amerikába exportált bor mai változatát sikerült felfedeznem a nyarat idéző az andalúziai őszben.

2013. október 14., hétfő

Magas “Póczon”

A nagy szupermarketek borkínálatának elrendezésekor az a szabály, hogy az alsó polcra gyengébb borok kerülnek, középre a jobbak, a felső polcokra pedig a csúcs minőség. Hogy fel kelljen rájuk nézni? Talán ezért is. A magas polcon tehát a jó borok vannak.

Amikor a nyáron (milyen jó is erre visszagondolni, hiszen közben vízszintesen nyomja a viharos szél az ablaküvegre a szakadó esőt) a rekordhőség ellen kerestünk árnyas menedéket a déli parton, amig kinyit a Lelle fölötti “Hegyi csárda”, rátaláltunk a Pócz pincészet új épületére, ami csöndes teraszával hívogatón tekintgetett a Balaton felé. Helyet – és bort – alig kaptunk, no nem a tömeg miatt, hanem mert a házigazda épp csak beugrott, mikor odaérkeztünk, és személyzet híján csak annyi ideje volt, hogy három előző nap megkezdett üveget elénk tegyen, majd magunkra maradtunk.

A hihetetlen panoráma
Vártunk, kortyolgattunk, bámultuk az elénk táruló hihetetlen panorámát, és eszünkbe sem jutott fennakadni a sietős kiszolgáláson, vagy azt firtatni, vajon a főszezon kellős közepén miért ennyire “alaphangon” üzemel az alig átadott, jó ízléssel megtervezett borház.

A három “jégről pattant” fehér ugyanis elterelte a figyelmünket. A forróságban nagy élvezettel kezdtük – valójában véletlenül – az IS Cuvée-vel. Talán azért, hogy a két 2012-es üveg közül a kettős házasítás egyszerűsége felől haladjunk a Triola három fajtából álló komplexitása felé (de inkább elismerem, hogy nem volt benne ilyen “művi” tudatosság). Meg aztán – mint kiderült, számunkra - nem is ez volt a jó építkezés...

Az IS Cuvée irsaija és sárgamuskotálya ugyanis olyan szerencsés harmóniát alkotott (zenészek számára persze egy kétszólamú harmónia kifejezetten szegényes lehet, itt a borban lenyűgözően “hangzott”), hogy egyértelműen felülmúlta az olaszrizling, zöldveltelini és sauvignon blanc hármashangzatát a Triolában (a zenészek nézzék el, ha a dolog nem egyértelmű, mert a triola a ritmushoz, és nem az összhangzattanhoz kapcsolódó fogalom. Mentségül: a Triola itt márkanév, és nem az egy negyed három részre bontott ritmusa).

Kokashegyi Chardonnay, Triola Birtok Fehér és az IS Cuvée - három "jégről pattant" fehér a teraszon

Tehát az élvezetek fokozása jegyében a Triola kellet volna, hogy legyen a “felütés”, majd az IS után – mondjuk - a Kokas-hegyi Chardonnay a “coda”. A négy éves chardonnay ugyanis hiába volt fajtabor, ő vitte a “primet”. Érett, testes bor volt, ami jól zárta improvizált kóstolásunkat. Nem is értem, hogy a Pócz Pincészet internetes webshopjában miért csak annyit írnak róla: “Száraz fehér bor”. Még azt sem, hogy “minőségi”. (Az ára persze jelzi, hogy ennél nagyobb becsben tartják, a fehérek között magasan vezet – vagyis azért igazolva látom, hogy nekünk is ez ízlett a legjobban.)

De hogy még egy kicsit a zenénél maradjak - da capo al fine: amikor ismételni kezdtünk, hogy még egyszer eljussunk a végéig, már gyorsan túlléptünk a Triolán, de megint csak eltűnődtünk az IS Cuvée frissességén, gyümölcsösségén és hihetetlen illatán, hogy utána hosszan beborítson bennünket a Kokas-hegyi Chardonnay mélyaranyban pompázó minden halk rezdülése.

Nagy elismerést persze nem tudtunk adni a hőségtől védett árnyas teraszon elvégzett “gyorstesztünk” eredményeként, de annyit megállapítottunk, hogy az a szupermarketből emlegetett polc, ott alul, feltétlenül üres maradna, ha csak Pócz-palackokkal töltenék fel. Sőt, a Kokas-hegyi szerintünk feltétlenül felső polcra (“magas Póczra”) érdemes.

Két kérdés marad csupán, ráadásként: vajon a “cuvée” elnevezést valóban használhatjuk-e még (vagy ha nem, érdemes-e birizgálni a francia “oroszlán” bajszát) ? Mi sem látnánk szívesen, ha az elzászi pinot gris-re még mindig az lenne írva, hogy Tokay...

A másik: mi is az a birtokbor, ami a Triola címkéjén olvasható? Az egyre divatosabb (ismét divatba jövő?) birtokbor kifejezés nemzetközileg is használatos: “estate wine, estate grown wine” a megfelelői angol nyelvterületen, és nem mást jelez, mint azt a garanciát, hogy a bor alapját képező szőlő utolsó fürtje is a borász saját birtokán termett. Maga művelte, műveltette, vagyis nem szőlőtermesztőktől felvásárolt gyümölcsből, hanem olyan szőlőből készült a bor, amit a borász saját maga számára, saját földjén termesztett. Létezhetnek kiegészítő szabályok, hogy a szőlőt termesztheti családtag is, az fontos, hogy a szőlő csak ugyanarról a borvidékről származhat – különben nem keverhető a többihez, akkor sem, ha családtag birtokáról való. Ez egyébként az eredetvédelem szabályai alapján magától értetődő.

2013. szeptember 7., szombat

Fenyőfamustra

Öt darab kisfenyőt próbáltunk végig egy augusztusi estén, kellemes baráti társaságban. Félreértés ne essék, nem a karácsonyi vásár kezdődött el a nyári kánikulában, hanem csak idekölcsönöztem a “kisfenyő” elnevezést, illetve nem is kellett kölcsönvenni, hiszen a “pinot” voltaképpen ezt jelenti. A francia pin (fenyő) kicsinyítő képzős alakja, a pineau szó a legvalószínűbb eredete ugyanis a több szőlőfajta nevében is megtalálható pinot szónak. Méghozzá azért, mert a pinot noir sűrű tömött fürtjei egy csúcsán álló fenyőfára hasonlítanak. (A szó másik eredeztetése szerint a fürt a fenyőtobozra hasonlít, ezért van kapta ezt a nevet.)

Tehát nem fenyőcskéket, hanem öt pinot noirt kóstoltunk meg vacsora közben: néggyel én készültem, az ötödik meg “véletlenül” előkerült a szomszédból, és szerencsére épp a pannonhalmi apátsági pincészet pinot noirja, amit én is kerestem, de nem kaptam egy üzletben sem. Így azonban nem kellett nélkülözni, és tökéletesen illett is a sor végére - rövidesen ki is derül majd, miért.

Ahol egyszer már kerülgettem a pinot noirt: egy elzászi vendéglőben
A pinot noirt már régóta kerülgetem, hosszabb ideje tervezem, hogy szavakba kellene foglalni a vele kapcsolatos tapasztalatokat, tudnivalókat, és mostmár eljött az ideje. Talán összegyűlt az az élmény- és ismeretanyag, amit meg lehet próbálni leírni.

Magával a pinot noir szőlővel is hasonlóképp vannak, még a borászok is, hogy szeretnék termeszteni a neves burgundi fajtát, aztán bort készíteni belőle, de beletelik egy kis idő, mire eljutnak odáig. Mert ez a szőlő kényes növény, érzékeny klímára, időjárásra, ezért nem mindig hoz olyan termést, aminek borával elő merne állni a más fajtákkal már nevet szerzett szakember.

Persze épp az, ami miatt kényes a növény (a vékony héja, ami sebezhetővé teszi a pinot noir fürtöket faggyal, jéggel, vagy a különböző kártevőkkel szemben), az adja a különbözőségét és a különlegességét is. A vékony héjból ugyanis nem juthat annyi tannin a borba, mint a vastagabb héjú (és emiatt ellenállóbb, azaz kevésbé kényes, tehát könnyebben termeszthető) szőlőkből, mint a cabernet, a merlot vagy a syrah. Ennek ellenére, a tanninban kevésbé gazdag, lágy és selymes vörösboroknak is megvan a maga tábora. A pinot noir egyébként ugyanaz a szőlő mint a németeknél a blauburgunder vagy a spatburgunder, az olaszoknál a pinot nero, a spanyoloknál pedig a pinot negro.

A „kisfenyő” azonban nem csupán vörös szőlőket jelöl. A pinot noirral távoli genetikai rokonságban ott találunk fehér szőlőket is: a pinot blanc-t és a pinot gris-t, amelyek számos más néven is előfordulnak (pinot blanco, bianco, weissburgunder vagy pinot grigio, grauburgunder, grauer mönch és szürkebarát). Elzász egykori Tokay nevű bora is ez utóbbiból készült, de az elnevezés Tokajhoz való hasonlatossága miatt a franciák kénytelenek voltak lemondani a név használatáról, és csak pinot gris-ként forgalmazhatják.

A vörös, ami fehér, vagyis "szürke"
A pinot gris egyébként teljesen más, mint amit a franciák vin gris-ként emlegetnek. A pinot gris-ből fehér bor készül (bár a szürkésfehér bogyó színe vöröses is lehet, és akár halvány rozét is eredményezhet), a vin gris valójában kék szőlőből készített fehér bor. Egy ilyennel kezdtük az estét, a Szeremley pincészet fehér pinot noirjával, ami a borcímke szerint világkülönlegesség. Nos, valóban nem túl gyakori vörös helyett fehér bort készíteni kékszőlőből, de nem egyedülálló dolog. A pinot noir mellett gamay-t is használnak a vin gris készítésére. (Nem is csodálkozom, hogy a gamayvel sokat próbálkoznak, miként lehetne eladható bort csinálni belőle.
Beaujolaisben sem nagyon sikerül. De értem én, hogy az összes gamay szőlő helyett valami mást telepíteni nagyon drága lenne. A pinot noirt viszont kár erre fecsérelni.)

A Szeremley-féle fehér pinot noir is arra jó, hogy kipróbáljuk, megkóstoljuk, aztán úgy döntsünk, hogy ha már pinot noir, akkor inkább legyen vörös. A bor nem is nagyon hagyta magát: hiába lett az alapszíne fehér (alig, vagy egyáltalán nem hagyták állni a fehér húsú bogyókat a vörös szőlőhéjon), át meg átszüremkedik a boron egy rózsaszín árnyalat, ami érdekes színt kölcsönöz a bornak.


A hagyományos vörös pinot noir Szeremleynek is ígéretesebben sikerült, megnyugvással kortyolgattuk az ismerősebb ízeket. De hátra volt még három, és a borkóstolások íratlan szabályai szerint egyre jobbak következtek. Gál Tibor pinot noirja, majd egy eredeti burgundi, Givry-ből. Az utóbbi nem a csúcskategória, nem a 1-er Cru besorolásból való, nem a hordóban-palackban éveken át érlelt változat, hanem a fiatal 3-4 éves burgundik közül való volt. Sajnos a kíváncsiság alig engedi meg, hogy egy valódi, jó helyről származó burgundit, úgy ahogy kell, 10-15 évig kerülgessen az ember, és csak utána bontsa ki.

Egyszer – köszönet az évtizeden át önmérsékletet tanúsító barátnak – engem ért a megtiszteltetés, hogy egy több, mint tíz éves Pommardból származó burgundit együtt nyithattunk ki, pár éve, egy kellemes nyári este végén. Egyik most leírt „kisfenyő” sem vette fel vele a versenyt!

Azazhogy mégsem. A pannonhalmi pinot noir testessége, mély illata, gyümölcsös aromája azt a nyári estét idézte fel bennem – ezért is illett a sor végére. Hátránya, hogy ha az összhatásból levonnánk a tölgyfahordó erőteljes barrique ízét, akkor nehéz lenne eldönteni, hol is a helye az apátsági bornak. Ezért is hagyjuk inkább a feltételezéseket, őrizzük meg az összhatást, úgy, ahogy a bor palackból a pohárba került – a tölgyfa zamatával együtt. Végül is ez a kész termék, ezt vettük meg, az autóhoz a kerék is hozzá tartozik, anélkül igencsak zötykölődne az úton...

Aztán, ahogy lenni szokott, a legtöbb borkóstoláson, következett a „visszakóstolás”. Amikor a végén kiválasztunk egyet a korábban megízlelt borok közül, hogy még jobban meg tudjuk becsülni azt, hogy hová is jutottunk el a bor-sor végén. Itt a Szeremley (vörös) pinot noirra esett a választás. A sorban a második az ötödik után, visszakóstolva igazolta, hogy ott, a sor elején volt a helye: akkor jó szívvel kortyoltuk, de a végén már csalódást keltett.

Végül – hiszen az elején annyit találgattam, hogy a pinot-pineau-kisfenyő-toboz elnevezésnek hová is nyúlnak vissza a gyökerei – nem mehetek el amellett, hogy a franciáknak igenis van olyan italuk, aminek az igazi, sőt védett neve: Pineau de Charentes. A finom sárgadinnyéjéről is nevezetes francia régió, amelynek Cognac megye is a része - ugyanazokból a szőlőkből, amelyekből a kiváló párlatot is csinálják - elkészíti a maga „sherryjét”. (Bár ha ezt olvassák, biztosan kikérik maguknak.) Csak azért emlegetem így, mert a pineau is hasonlóképp készül: forrásban lévő mustba konyakot öntenek, ezzel elpusztítják az élesztőgombákat és leállítják az alkoholos erjedést, ugyanúgy mint a sherryvel, a marsalával vagy a portóival is teszik. A likőrbor aztán hónapokon át érlelődik tölgyfahordóban, mire palackba kerül. Népszerűsége miatt már kékszőlőből (cabernetből és merlotból) is csinálják. Jól behűtve, 8-10 fokon, a 16-17 százalékos alkoholtartalmú ital a franciák kedvenc aperitifje lett. Igaz a több éven át érlelt változatai desszertborként, az étkezések végén is kiválóak.



2013. augusztus 22., csütörtök

Bécsi vegyes

WIEN WEIN – nagy szerencse kell ahhoz, hogy egy hétköznapi elnevezés márkanévvel is felérő szójáték legyen egy nyelvben. Ráadás, és különös véletlen, hogy a Bécs hagyományos borának újrateremtéséért szövetkező csoport vezetőjének nevében is ott rejtőzik az osztrák főváros neve: Wieninger.
Bécs a bor városa - a hivatalos logó

Az öt bécsi borász több éve tartó küzdelmét siker koronázta: eredetvédett borrá nyilvánították a Wiener Gemischter Satz-ot, ezentúl el lehet látni a DAC (Districtus Austriae Controllatus) megjelöléssel, ami csak a legjobb osztrák boroknak jár.

A Wiener Gemischter Satz többféle fehér szőlőből készül, de nem házasítás. Nem külön-külön készülnek a borok az egyes szőlőfajtákból, amiket aztán a borász különös gondossággal válogat (házasít) össze. Sőt: az a szabály, hogy a különböző szőlőfajtákat egy táblában, egymás mellett kell termeszteni, egyszerre kell szüretelni, együtt darálni, erjeszteni, érlelni. Meghatározták, hogy az engedélyezett 20 fajta fehér szőlőből legalább háromnak benne kell lennie, legfeljebb 50, és legalább 10 százalékos arányban. (Vagyis, az már matematika, hogy tíz szőlőnél több egy borba „nem fér” bele.) Az érlelés szabálya, hogy a „fa íze” (a barrique) nem lehet meghatározó, vagyis tartósan nem lehet új tölgyfahordóban kezelni a bort. Erre nem is nagyon lenne idő, ugyanis a szüret utáni év márciusától már forgalmazható is a Wiener Gemsichter Satz.

Szőlőművelés Bécs határain belül - Kép: wienwein.at
 Az engedélyezett szőlőfajták között ott találjuk a rizlinget, azöldveltelinit, a chardonnayt, a pinot blanc-t, a pinot gris-t, a neuburgert és a fűszeres traminit is. Valójában az a sajátos borkészítési eljárás kapott itt eredetvédelmet, amellyel a különböző érettségi fokú szőlők közös feldolgozásával készülő bort ismerték el. Hogy ezzel az eljárással jobb lesz-e a bor, mintha külön-külön termesztették volna az egyes fajtákat, azokat a legoptimálisabb időpontban szüretelték volna, egyenként készítettek volna belőlük bort, majd a borász ízlésére bízva házasították volna össze a kész bort, ami megfelelő érlelés után kerül a palackba – nagy kérdés. Mindenesetre más lesz. És minden évben teljesen más. Annak megfelelően, hogy az egyik évben az egyik, a másik évben a másik szőlő érik majd be jobban a szüret idejére – lévén az egész táblát egyszerre szokás leszedni.

Történelmileg azért alakult ki ez a művelési forma a bécsi szőlőskertekben, mert a kis terület miatt a borászok nem kockáztatták azt, hogy ne tudjanak bort készíteni – ha egymás mellett termesztik a különböző fajtákat, valamelyiknek biztos jó lesz a termése. Ilyenkor az határozza meg azt az évjáratot, egy másik évben egy másik. Ez tehát a „bécsi vegyes”.

Az, hogy Bécs, mint főváros, egyben „hegyközség” is, tulajdonképpen szintén különlegesség. 621 hektárnyi szőlőt művelnek a császárváros közigazgatási határain belül, és mindeddig a mennyiség volt az elsődleges, hogy a nagyszámú turista számára a heurigerekben, kiskocsmákban elegendő újbort (vagy fröccsöt) tudjanak felszolgálni – most már lesz DAC minőségi boruk is, hogy milyen, az majd kiderül.

Más fővárosok egyelőre még csak küzdenek azért, hogy legyen „saját boruk”. Furcsamód Párizs van nehéz helyzetben, ahol mára mindössze 15 hektáron gazdálkodik 150 mini borászat, és még a földrajzi eredetmegjelölés (IGP) elismertetéséért is küzdeniük kell. Valaha, a XVIII. században 40 ezer hektáron nőtt szőlő Párizs környékén...

Nálunk születőfélben van egy csöppnyi szőlő a Budai Vár oldalában, és megpróbálják Jókai híres szüreteinek hagyományát is feleleveníteni a nagy mesemondó egykori Sváb-hegyi villájának kertjében. A cél, hogy a kadarkából egyszer ismét készülhessen a valaha híres „Budai Vörös”. A bécsiek – a jelek szerint – egyelőre előrébb tartanak.

2013. július 20., szombat

P.S. I love you

Utóirat: szeretlek! Egy ilyen cím és egy ilyen kezdet ellenére nem szerelmes történet következik, de azért egy kis romantika lesz benne. A romantikában ugyanis benne van a váratlan, a meglepetés, az ellentét. Vagyis valami olyasmi, ami velem történt, amikor anyagot gyűjtöttem ehhez az íráshoz. 

Borblogot írni - egyebek mellett - azért jó, mert új ízeket, új fajtákat fedez fel az ember, amihez rengeteg új információ is tartozik. (Borszakértői vizsgámra készülve is az volt a kedves, hogy magam előtt egy-két üveg borral azt mondhattam az érdeklődőknek: én most "tanulok"!) És tanulás közben váratlan felfedezéseket is tehet az ember. De odáig kacskaringós út vezet – egy ilyen kalandról szól ez az írás.



Szóval, a "P.S. I love you" lehet egy szerelmes levél vége (vagy a Beatles örökzöldjének felidézése), de itt mégis mást jelent. Az idézőjeles kifejezés ugyanis egy kaliforniai civil szervezet neve, és a P.S. nem a latin "post scriptum" helyett, hanem a "petit sirah" rövidítéseként áll. A kaliforniai Concannon borászat hozta létre a társaságot, mert ez a fajta az ő „találmányuk” ott Amerikában, és egy ilyen egyesülettel is igyekeznek mindent megtenni a petit sirah népszerűsítéséért. Kaliforniában ugyanis olyan bor készül belőle, ami megérdemli.

Előttem egy kibontott petit sirah palackkal, mellettem a számítógéppel (mintha még mindig a vizsgára tanulnék) a Concannon borászatról szóló írásokat böngészem. Már a negyedik generáció vezeti az immár egy és egy negyed százados családi borászatot. A Concannon família Írországból származik, 1883-ban bordeaux-i fehér szőlőket telepítettek először, és ők kezdtek el először bordeaux-i mintára bort készíteni Kaliforniában, 1961-ben pedig ők készítettek elsőként fajtabort petit sirah szőlőből a tengerentúlon (pedig már 1911-ben telepítettek belőle).

De másban is ők voltak az elsők Amerikában. Ők alkalmaztak először nőt főborászként, még 1950-ben, s lám, micsoda meglepetés: a hölgyet Katherine Vajdának hívták.

Ettől kezdve nem is a petit sirah érdekelt, hanem az, hogy a magyar főborászról megtudjam, amit csak lehet. A Concannon borászat ebben sokat segít, hiszen régi újságcikkeket is közzé tesz honlapján, amelyek érdekes életutat vázolnak föl – de maradnak kérdőjelek, és ha az olvasók tudnak segíteni, hogy a történetet kiegészítsék, azt szívesen veszem.

Fotó: www.concannonvineyard.com

Katherine Vajda kétségtelenül magyar, de a Vajda név a férjéé. Julius, azaz Gyula Vajda és felesége Budapestről érkezett Kaliforniába 1940-ben. Katalin, aki gyerekkorában balettozni tanult, a kivándorlás előtt fővárosi éjszakai mulatókban táncolt. A régi újságkivágások szenzációja tehát a kisebbfajta „amerikai álom”, hogy valaki táncosnőből egy borászat laboratóriumának vezetője lesz. A nehezen kibetűzhető cikkből az derül még ki, hogy a fiatal pár azért döntött a kivándorlás mellett, mert Magyarország egyre jobban belesodródott a II. világháborúba.

Félárbocon a zászló '56 emlékére a Concannon borászatnál
Magyar táncos a borlabor vezetője az íreknél
Katalin Amerikában tehát nem táncosként folytatta, hanem másik (korábbi? eredeti? igazi?) szakmáját választotta: a vegyészetet. Miután férje menedzserként kapott állást Livermoreban, a Cresta Blanca borászatnál, ő a laboratórium vezetője, az angol Edmund Twight mellé került asszisztensnek. S mikor az angol professzor nyugdíjba vonult, Katalin kapta meg a labor vezetését. Tagja lett a kaliforniai bortermelők tanácsadó testületének is, ahol kidolgozták a borkészítés helyi szabályait. Innen szerződtette őt 1950-ben a Concannon Vineyard akkori vezetője, a család második generációját képviselő Captain Joe. (Valaha lovaskapitányként szolgált, ezért emlegette „kapitányként” a család.)

A hatalmas munkabírású, kemény asszonytól azt várták, hogy tudományosan alapozza meg a borászat működését, dolgozza ki a borkészítés – ma talán úgy mondanánk: „minőségbiztosítási rendszerét”. Katherine Vajdát még ma is nagy tisztelettel emlegeti a Concannon borászat jelenlegi vezetője, a negyedik generációt képviselő John Concannon. Blogjában azt írja: „Apám, aki 1960-ban vette át tőle a borászat irányítását, azt mondta, kivételes lehetőség volt, hogy vele, az iparág egyik legtehetségesebb képviselőjével dolgozhatott együtt.”

Katherine Vajda egy moselle-i fajtával is gazdagította a Concannon céget, amely mára a petit sirah legismertebb termelőjévé vált a Livermore-völgyben.

A petit sirah két fajta keresztezéséből jött létre. Egy francia orvos, Francois Durif olyan fajtát akart nemesíteni, amely ellenáll a lisztharmatnak, és kísérletképpen keresztezte a peloursin és a syrah fajtát. A saját neve után durif-nak keresztelt szőlő hiába állt ellen a betegségnek, sűrű tömör fürtjei hajlamosak voltak a rothadásra. Miután a francia klíma alatt nem is termett kiemelkedő minőségű bort, ezért szinte feledésbe is merült. A szárazabb, melegebb Kaliforiában, Ausztráliában és Izraelben viszont nem fenyegette annyira a rothadás, és népszerű fajta válhatott belőle. Amerikában a 20-as évek szesztilalma idején azért kedvelték, mert vastag héja lehetővé tette, hogy nagy távolságra is elszállítsák, ahol aztán eldugott helyeken, titokban, elkészült belőle a tiltott ital.

A petit sirahból készülő testes vörös bor a vastag héjú szőlő miatt tanninban gazdag, a forró klíma miatti magas cukortartalomnak köszönhetően pedig 14 % fölötti alkoholtartalmat is könnyen elér. Rendszerint fekete gyümölcsök aromáját, szilvát, ribizkét, cseresznyét érezni benne, amit az amerikai tölgyfahordók kellemes vajas, vaniliás illatokkal egészíthetnek ki. Persze a borászatok szokásainak és helyi adottságainak megfelelően.

Concannonék egyébként - nem kizárt, hogy Katherin Vajda munkássága miatt is - megkedvelhették a magyaros ízeket. Mostani főborászuk neve ugyanis erre enged következtetni: Julian Halasz. Talán róla szól majd egy következő történet...

2013. június 12., szerda

Dobozolnak

Ahhoz képest, hogy nem is újdonság, egész nagy szenzáció kezd lenni belőle. A dobozos borból. Nem a 3 literes papírdobozosból, hanem a fémdobozosból. Mint amilyenben a sör, az üdítő és az energiaital is van. Most a franciáknál is piacra dobják. Volt ugyan már belőle egy kevés (a piac mindössze egy százaléka), de jobb fajta bor még nem vette a bátorságot arra, hogy aluminimdobozba bújjék.

A most piacra lépő vállalkozás, a Winestar épp azzal hoz újat, hogy szándéka szerint eredetvédett, minőségi (AOC) francia bort tölt a 187 ml-es bádogdobozba. Egyelőre egyetlen borászat Corbiére-ből adja hozzá a "beltartalmat", de az új cég bizakodik, hogy hamarosan Bordeaux, Bourgone és Cote du Rhone - vagyis a három legnevesebb borvidék sem hiányzik majd a kínálatukból.

Nagyot akar az induló vállalkozás...

A célközönség egyértelműen a fiatalok. Akik eddig is rendszeresen a szájukhoz emelték a fémdobozokat, csak üdítővel, sörrel, energiaitallal. És, ha most kicsit "beleerősítenek", akkor a bort is kipróbálhatják. A jobb borokat, merthogy volt a francia piacon eddig is "canette", ahogy ők mondják, de nem túl jó borokkal.

Az ausztrál borokból egyébként Japánban nagy mennyiségben adnak el "dobozolva", és Németország sem idegenkedik ettől a csomagolástól: 60 millió doboz fogy el belőle évente. (Állítólag a németek - takarékos nemzet lévén - nem szeretnek sokat fizetni az élelmiszerekért, ezért lett nagy sikerük a diszkont élelmiszerboltokban árult olcsó fémdobozos boroknak - bár lehet, hogy ez az egész csak amolyan francia pletyka...)

A Winestar nem remél a németekéhez hasonló mennyiséget az első évben, hiszen másfél millió eurós bevétellel számolnak, ami - ha a 2,5 eurós dobozonkénti árat vesszük - éppen 600 ezer darabot jelent. Egy nem is teljes évben végülis nem rossz indulás.

A cég - ügyesen, a ma divatos érveket felsorakoztatva - igyekszik  hatni a környezetvédelem iránt fogékony fogyasztóra is. Azt mondják, az aluminiumdoboz olcsón, könnyen újrahasznosítható, kisebb a súlya, mint az üvegeké, tehát a szállításakor épp feleannyi energiát használnak el. Ráadásul: ebben a dobozban soha nem lesz dugóízű a bor!

Az előzmény: asztali bor fémdobozban
A csomagolás egyébként az új cég saját fejlesztése. Más ugyanis a belső burkolat, mint a többi ital esetében: ügyelnek arra, hogy a bor nehogy érintkezzen a fémmel. Ettől akár 12 hónapig is eltartható lesz a fémdobozos bor - mondják. És itt kezdődnek az én - személyes - aggályaim, és lehet, hogy nem is vagyok egyedül.

Az eredetvédett, AOC-besorolású borokat épp az különbözteti meg szerényebb minőségű társaitól, hogy érdemes őket eltartani, mert palackban érlelve még fejlődik a bor. Három, öt, vagy a legjobbak akár 15-20 év múlva teljesednek ki. A fémdobozba zárt borra semmi nem hat. Maximum, ha rázzák. De az nem nagyon javít rajta. Nem oxidálódik szépen lassan, ahogy a parafadugón át a palackban tartott bor minimális mértékű levegőt kap az évek során. Vagyis a minőségi bor ilyesfajta, fémdobozos csomagolásának nem sok értelmét látom. Arra jó az egész, hogy egy fokkal jobb bor jusson el vele a célközönséghez, azokhoz, akik eddig mást ittak a hasonló dobozokból. 

Hátha jobban megszeretik a bort, és képesek lesznek "ad abszurdum" palackból és pohárból is fogyasztani.

2013. június 11., kedd

Antidömping

A szigorú brüsszeli bürokraták döntöttek: védővámokkal sújtják a kínai napelemeket, mert  dömpingáron kerülnek be az európai piacra, ami tűrhetetlen. Egyébként az is, de sajnos Kínának ettől még  megvannak a maga eszközei, hogy viszonozza az uniós "gesztust".

Hollande és Barroso: rendkívüli csúcs mégsem lesz
(Fotó: Európai Bizottság)
Az első áldozat: az európai - és elsősorban a francia - borexport, amire védővámot terveznek kivetni a kínaiak. És ha valahol a franciáknak lehet ártani, akkor a bor az egyik ilyen kényes terület. Nem csak azért, mert hogy jön egyáltalán bárki (nem csak Kína) a világon ahhoz, hogy kétségbe vonja a francia bor hegemóniáját (és korlátozza annak forgalmát), hanem azért is, mert az ügy érzékeny érzelmi vonatkozásain túl, hihetetlen nagy pénzek is forognak kockán. A francia bor legnagyobb (!) külföldi felvevőpiaca Kína, évente 140 millió liter francia bort vesznek meg a kínaiak, összesen fél milliárd eurót meghaladó értékben.

Nem véletlen, hogy a francia elnök fejében még az is megfordult, hogy rendkívüli EU-csúcsértekezletet kellene tartani a borháború megakadályozására, de Barrosonak erről sikerült lebeszélnie Francois Hollande-ot.

A kínai védővám bevezetésének terve persze nagyon súlyos helyzetet idéz elő az olasz és a spanyol borászok számára is, a két ország ugyanis mintegy 160 millió eurós forgalmat ér el a kínai piacon.

A számok egyébként elgondolkodtatóak. Ha ugyanis összevetjük a franciákat érintő mennyiséget (140 millió liter), és a forgalmat (kerekítve legyen 500 millió euró), akkor alig több, mint 3 euróért vesznek átlagosan egy liter francia bort a kínaiak. Amit nevezzünk jutányosnak.

De ha tudjuk, amit tudunk - hogy a legdrágább francia borok egyik legnagyobb felvevő piaca is Kína, és az ilyen francia borok literje többszáz eurót is elérhet (sőt!), és ezt a kategóriát levonjuk az 500 millióból, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy igen nagy mennyiségű francia bort adhatnak el Kínában 1-2 eurós dömpingáron. A kifejezés szinte véletlenül "csúszott ki" a számon, de végülis majdhogynem indokoltnak tetszhet a kínai válaszlépés, hiszen a francia borok jórésze - ha igazak a fentebb kikalkulált számok - "erősen nyomott áron" jut el a kínai fogyasztókhoz.

Azzal a  gondolattal is el lehet játszani, tudván, hogy a francia borok hamisítása igen kiterjedt vállalkozás a nagy távol-keleti országban: vajon hogyan is végzik ezek az 1-2 eurós borok?

A bordeaux-i vörösbor legnagyobb külföldi piaca: Kína
(Fotó: dreamstime.com)
Persze, borhamisítás alatt Kínában nem azt kell érteni, mint mifelénk, ahol cukorcefréből készül a bornak nevezett valami. A hamisított bor Kínában nem létező francia borok "sorozatgyártását", kitalált márkanevekkel történő felcímkézését jelenti, amiért jóval többet lehet elkérni és megkapni, mint a kalkuláció utáni 1-2 euró.

A kínaiak ugyanis - már aki teheti, és nagyon sokan vannak, akik megtehetik - mindent megadnak a "márkás" (vagy annak tűnő) termékekért. Rossz nyelvek szerint nem is a márkanév, hanem az ár a fontos. Minél drágább valami, annál jobb. Így lehet nagy pénzekért eladni gyengébb borokat is. A lényeg, hogy a gyakorlatlan, európai írásmódhoz nem annyira szokott kínai vásárló számára hasonlítson egy rangos francia chateau nevére, és sokba is kerüljön.

A bordeaux-i Rothschild birtok egyik vezetője, Christophe Salin mosolygott azon a kreativitáson, ahogy a kínaiak egy-egy betű eltéréssel "lekoppintják" a nagy borok neveit, és sietett megjegyezni, hogy az egész világon nincs már annyi láda 1982-es Chateau Lafite összesen, mint amennyi Kínában cirkulál a piacon. Csak a kínai ládákra "Chatelet" van írva.

A Lafite borászat persze könnyen beszél. Ők már 1996 óta négy különböző azonosítási technikát alkalmaznak a palackjaikon, amiről nem beszélnek. Tehát ők azonnal tudják egy nekik tulajdonított üvegről, hogy eredeti-e vagy sem. S ha Kínában tartanak egy kóstolást, a rendezvény végén az üres palackokat kíméletlenül összezúzzák. 

Mielőtt még valakinek eszébe jutna újratölteni őket... 

2013. június 3., hétfő

Parkerizáció - nem százas...

Két oka volt, hogy gondolkodás nélkül megvettem ezt a garnachát. Egyrészt azért, mert kedvelem a garnachából készült bort. Jött már zavarba kérésemtől elegáns borbolt eladója, amikor készséges akart lenni, látva hogy a spanyol borok között keresgélek. De amikor megtudta, hogy csak garnachából készült fajbort (vin de cépage, varietal wine) szeretnék, lesütött szemmel mentegetőzött, hogy az igen ritka, és nekik nincs. A franciáknál van, grenache-ból, ami ugyanaz a szőlő, de a terroir, a termőhely az más. És a spanyoloknál készülő garnacha nekem izgalmasabb.

A másik ok pedig ez a kis nyakcímke, a 90-es számmal. Hogy Robert Parker ennyire értékeli. (Volt persze harmadik ok is, hogy alig gondolkodtam: az ár. Mert 7 euró alatt, vagyis alig több, mint kétezer forintért megkóstolni egy 90-es "parkerszámú" bort ritkán sikerül.)

Magamon tapasztaltam tehát, hogyan is hat a vásárlóra a Parker-katalógus besorolása: egy jó pontszámnak számokkal alig kifejezhető marketingértéke van. Nem is csoda, hogy a borászok világszerte Robert Parker kegyeit, azaz pontszámait keresik.

Nincs még egy iparág a világon, ahol egyetlen ember ízlése ennyire meghatározná a piacot. Eleget hallunk a pénzvilágról, ahol manapság a három nagy hitelminősítőt szokás kárhoztatni azért, mennyire rosszul végezték a dolgukat, s lám, nyakunkban is a válság évek óta. De ők legalább hárman vannak. Parker viszont egyedül. Legalábbis hozzá mérhető befolyású "borpontozó" nincs még egy a világon. Átalakulóban is van a borászat, méghozzá abba az irányba, hogy a bor inkább a borkritikusok ízlésének, így Robert Parkernek feleljen meg, és ne a hétköznapi borivónak.

A "millió dolláros orr" tulajdonosa: Robert Parker
fotó: www.erobertparker.com
Más lett-e emiatt a bor, mint eddig volt? Igen, intenzívebb, illatosabb, aromásabb, és erősebb,  alkoholosabb is. A borkritikus ugyanis nem iszik, hanem kóstol. Egyetlen kortyot ízlelget, aztán még azt is legtöbbször kiköpi - és ebbe a kortyba kell belesűríteni mindazt, amiről a borász úgy gondolja, hogy a nagy borkritikus számára fontos. S mivel tudott dolog, hogy a kritikusnak korábban melyik stílus tetszett, a maga számára nagy piacot megálmodó borász hajlamos a borait úgy készíteni, hogy kedvezőbb kritikát kapjon. Mert akkor jobban megtalálja a számítását. Ettől a borok sajnos, bizonyos mértékig függetlenednek a termőhelytől, mert a borkritikus kedvenc stílusa felé mozdulnak el: több tölgyfahordó, több vanília, több cseresznye, több alkohol.

Robert Parker eközben tagadja, hogy miatta "parkerizálódnának" a borászatok. A francia bormagazinnak, a Terre de Vin-nek adott interjújában, most májusban arról igyekezett meggyőzni az olvasót, hogy az ő ízlése sokkal összetettebb, és nem ilyen egyszerűen kiismerhető jellemzők alapján állapítja meg a kóstolt borok besorolását. Mint mondta, az újkeletű szakszót a "parkerizációt" nem ő találta ki, de nem tehet ellene, a kifejezés valószínűleg még évtizedekig használatos marad.

96-100: 
Különleges bor, kiteljesedett, összetett, magában hordozza mindazt, ami a fajta jellegzetességeitől várni lehet. Az ilyen borok megszerzéséért, megvásárlásáért és elfogyasztásáért érdemes nagy erőfeszítéseket is tenni.
90-95: 
Kiváló bor, komplex, különleges karaktere van. Röviden: "borzasztó jó" bor.
80-89: 
Valamivel az átlag fölött, egészen a nagyon jóig. Eltérő fokban mutathat finom ízeket, karaktere is lehet, hibái nem szembetűnőek.
70-79: 
Átlagos bor, nem kiemelkedő, de jól elkészített. Lényegében egyszerű, fogyasztható bor.
60-69: 
Átlag alatti, észrevehető borhibákat tartalmaz, mint túlzott sav- vagy/és tannintartalom, nincs jellezgetes íze, illetve hibás íze, aromája van.
50-59: 
Elfogadhatatlannak minősített bor.

Az 50 Parkernél tehát nulla, vagyis egy 100 pontos bor tulajdonképpen "csak" 50-et ér el, de az ötvennél kezdődő skála miatt a lélektanilag sokkel figyelemfelhívóbb 100-at kap. A jellemzőket olvasva nem tudom, mikor került Parker és munkatársai elé utoljára 80 pont alatti bor... (Valamikor 1979-ben tény, hogy Parker 56 pontot adott egy amerikai borra, és azt kérdezte a borászattól, vajon mi a csudát tesznek a cabernet sauvignonjukkal, hogy ennyire ihatatlan bor váluk belőle?)

A 90 fölötti kategóriát két részre is bontották, pedig - ahogy Parkerék leírják - a 90-es és a 99-es is kiváló bor, és kevesen is érik el, mert jó borból nincsen sok. Igaz, a rangsor már 35 éve készül, így a legfelső kategóriában sincsenek már annyira kevesen. Ez derül ki legalábbis, ha belepillantunk a Wine Searcher válogatásába.

A pontozáskor tehát 50-ről indulnak, aztán amit a szemmel meg lehet ítélni (a bor színe és állaga), azért jár 5 pont, az aroma, a buké 15 pontot hozhat, az íz és a lecsengés 20-at. Az összhatás, valamint a bor potenciálja, hogy idővel mivé fejlődhet, még 10 pontot tehet hozzá, így jön ki végül a 100.



Egy-egy Parker-pont értékét (ott a 90 környékén) dollármilliókra teszik. Nem Robert Parker kér érte ennyit, félreértés ne essék, hanem a borászatok számára jelent árban, bevételben ekkora különbséget a borra kapott pontszám. Nem csoda, hogy Parker tudna (és tud is) furcsa dolgokat mesélni. Állítólag egyes francia chateau-k urai lányaik kegyeivel próbálták boraik pontszámát följebb srófolni, de volt bordeaux-i gazda, aki kutyáját eresztette rá a borkritikusra, és amikor Parker kötszert kért volna a sebeire, a borász csak a Wine Advocate (Parker lapja) egy példányát lobogtatta, és a borának adott alacsony pontszámot reklamálta!

Parker persze nem tévedhetetlen. Bár ő büszkén mondja, hogy évente tízezer bort kóstol meg, és az elmúlt évtizedekben megízlelt összes borra emlékszik (sőt, 2-3 pont eltéréssel még a pontszámot is megmondja), a legendáriumokban az áll, hogy 2009-ben egy vakkóstoláson Bordeaux-ban, ahol a 2005-ös csúcsévjárat 15 kiemelkedő borát kellett (volna) felismerni, Parker egyet sem talált el. Sőt, a Gironde bal és jobb partjának borait is összekeverte - ez a francia szakértők előtt alaposan elintézte. Parker, maga, tehát nem 100-as. Főleg, mert egy ilyen vaktesztbe is belement...

2013. május 25., szombat

"Jönnek a ...szlovákok!"

Az 1969-es szomorú emlékű marseille-i magyar focivereség (Magyarország-Csehszlovákia1:4) rádióközvetítésének sokat idézett mondata "Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!" idéződött fel bennem, amikor a májusban Pozsonyban megrendezett borvilágversenyről olvastam.

A brüsszeli alapítású és székhelyű "Concours Mondial" a világ öt legelismertebb bor (és pezsgő, és más, szőlő alapú szeszesital) bemutatójának egyike, amit 2004 óta rendszeresen a belga fővároson kívül rendeznek. Közép-Európában először Pozsonyba vitték. 

Pedig talán a térségben lett (lehetett?) volna elismertebb bortermelő ország is, amelyik elvállalja a megrendezését. Magyarországnak például kétségtelenül nagyobb rangja van a borvilágban, tízszer annyi minőségi bort állít elő, mint északi szomszédunk. Vagy Románia, amely az előállított bormennyiségben ugyancsak magasan a szlovákok fölött áll. Mégis: "jönnek a ...szlovákok!", akik ügyes "bordiplomáciai" manőverrel megszerezték a "Concours Mondial" rendezési jogát.


Ez persze önmagában még nem baj. De az már elgondolkodtató, vajon a magyar borászat miért nem képviseltette magát rangjához méltón a világ egyik legjelentősebb borversenyén?

Hogy egyébként az-e? Márminthogy az egyik legjelentősebb? Beszéljenek akkor a számok: 50 résztvevő ország, 8200 benevezett borral, amelyek összesen 500 millió palackot képviselnek a világpiacon. Ha 7,5 decis, hagyományos üvegekkel számolunk, akkor ez 350 millió liter. Vagyis nem lehet a résztvevőket egy legyintéssel elintézni...

A legtöbben a franciák voltak (2489 nevezés), aztán a spanyolok (csaknem 1700 borfajta), majd az olaszok (1052) és a portugálok (803 üveg, amiben a portói is benne volt - igaz, az is szőlőből van).
Ők a nagyhatalmak, bár közéjük tartoznának a németek is, akik az éves bortermelési rangsorban elfoglalt helyükhöz képest ezen a versenyen kevesebb borral neveztek. Utánuk jönnének a "középhatalmak" - legalábbis az európai borkészítők között, mint Románia, Görögország, Magyarország, Ausztria, Bulgária. (Ez az EU hivatalos rangsora az elmúlt öt év átlaga alapján. Románia helyzete annyiban sajátos, hogy a minőségi boruk ugyan kevés van, de az előállított mennyiség alapján mégis előkelő helyük van a középmezőnyben.)

Ennek ellenére a románok például 98 bort neveztek, mi csak 28-at. De nálunk több bort neveztek be a bolgárok, a grúzok és a csehek (!) is, hogy csak kelet-közép-európai országokat említsek. Hogy a szlovákok "hazai pályán" 214 borral képviseltették magukat, az nem meglepő, hol tegyenek ki magukért, ha nem otthon. Magukról egyébként úgy nyilatkoztak, hogy fejlődő, de egyelőre "butikméretű" bortermelésük van, exportra alig szállítanak, otthon szinte minden elfogy.

Jóval több borral vettek részt a Concours Mondialon a nálunk kisebb bortermelő bolgárok (47), és a minket épp előző görögök is (168!!), mint mi. Ők, ezek szerint, jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak ennek a huszadszor megrendezett európai bemutatónak, mint mi magyarok.

Lehet, hogy a "Concours Mondial" presztízsben, rangban nem mérhető a bordeaux-i Vinexpohoz, és a pozsonyi sikerek nem hiányoznak majd a magyar borásszakmának (eredmények azért voltak, majd mindjárt látjuk). Mégis, ha először hoznak el egy nemzetközi seregszemlét a mi régiónkba, ráadásul egy olyan területen, ahol mi vagyunk a legjobbak, akkor - ha már nem mi lehettünk a házigazdák - akkor legalább tarolhattunk volna egy a szomszédságunkban rendezett világversenyen. Ehelyett a csupán 28 résztvevő magyar bor közül öt arnyérmet, kettő pedig ezüstöt kapott a 305 borbíráló pontjainak összesítése után. 

A zsűri itt is, mint minden borversenyen, szigorú szabályok szerint működik: három nap alatt, délelőttönként 4 órán át, maximum 50 "mintát" kóstolnak az 5-7 fős bíráló csoportok. Hogy összehangolják az értékelési  szempontokat és az ízvilágot, a zsűrizés kezdete előtt közösen, végigkóstolnak néhány referenciabort, amelyeket együtt jellemeznek. Csak ezután a közös "ízlelési gyakorlat" után fognak hozzá a zsűrizéshez.

Az eredményeket egyébként az  egyik legjobb európai egyetem az UCL, a Leuveni Katolikus Egyetem statisztikai tanszékének segítségével összesítik néhány éve. Kellő alapossággal kidolgozott borbírálati rendszer szerint születnek meg tehát az eredmények - méltán lehet büszke minden borászat a megszerzett címekre. Az érmeket jelző címkék azonnal fel is kerülnek a kereskedelmi forgalomba kerülő üvegekre. A legrangosabb éremből a "nagy aranyérem"-ből azonban egy sem jutott magyar bornak. Szlováknak több is, de szerbnek és montenegróinak is. Vagyis a régiós konkurrenciát sem szabad lebecsülni, mert: "jönnek a..." többiek! Nem árt figyelni rájuk.