Minden harmadik eladó

Saint-Emilion: az egykori vízimalom ma vendégeket fogad

„Óh, nincs nekünk annyi pénzünk! A bankoké ez itt mind” – mutatott körbe szállásadónk Saint-Emilionban, ahol a szőlőskertek között egy átépített vízimalom egyik apartmanjában töltöttünk néhány éjszakát. A kis magánszállás értéke ott, azon a helyen több százezer euró lehetett, ami kisebb vagyon, de a tulajdonos szőlővásárlásra nem gondolhatott. Az jóval nagyobb pénz lett volna, akkor. 2008-at írtunk, még a válság előtti utolsó napokat. Azóta ott is zuhantak az árak, igaz, a legjobb szőlőké csak kevésbé.

A válság Bordeauxban is érezteti hatását, és a legjobb birtokok nyomában kullogó kisebb borászatok bizony értékesítési gondokkal küzdenek. A borkészítéssel nem, csak szőlőtermesztéssel foglalkozó gazdáknak pedig egyre kevésbé éri meg, hogy szövetkezeti  felvásárlásra termeljenek. (Ez eléri a megtermelt szőlőmennyiség 20 százalékát!) Komolyan fontolgatják tehát, hogy felhagynak a szőlőműveléssel, és inkább elfogadják az EU által cserébe felajánlott támogatást. Különösen, ha idősek, és a családban nincs, aki folytassa a mesterséget.

Persze, van aki inkább eladná a birtokot, de ez nehéz próbálkozás, még Bordeauxban is. A kevésbé rangos területek ugyanis nem kapósak, ráadásul ebből nagyon nagy a kínálat. Minden harmadik (!) kisbirtok tulajdonosa, ha nem is kínálja a földjét, de azt mondja, ha jó ajánlatot kapna, bizony nem habozna. Aki aztán nem kap ajánlatot, mit mást is tehet? Elfogadja az uniós támogatást, és felhagy a szőlőműveléssel. 

Bordeauxban 1981-ben még csak 100 ezer hektárnyi szőlőt műveltek, de 2007-re a terület még negyedével emelkedett, 125 ezer hektárra, de az volt a csúcs. Azóta néhány év alatt 10 ezer hektáron szűnt meg a szőlőtermelés. Igaz, ezek között vannak olyan városszéli területek is, amelyeket  ingatlanfejlesztési projektek kaparintottak meg. Bordeauxban 8200 szőlősgazda van, és ha igaz, hogy a harmaduk szabadulna a szőlőjétől, az ijesztően magas szám.

A filmsztár, Zsao Vei, aki 4-5 millió dollárért vett borászatot

De ki az, aki vásárol? Akinek pénze van - eddig nem meglepő -, és aki a megtermelt borra piacot is tud szerezni. Ezek a kínaiak. Státusszimbólum lett a kínaiak körében bordeaux-i borászatot venni, vásárolt már filmszínésznő, kosárlabdasztár és olajmilliárdos is. Ha megvolt a pénzük, és megvan hozzá az otthoni kapcsolatrendszerük, hogy eladják a bort, jó üzletet csinálnak. Azt mondják, már több, mint egy tucat bordeaux-i borászat került kínai kézbe.

A kínaiak egy jól kereső rétege hajlandó sokat fizetni a borért, ha az francia. Ezért aztán van a kínai piacon állítólag „ál-francia”bor is bőven. De ha így megy tovább, egyre több eredeti kínai-francia bor is színesíti majd a kínálatot.

Kettőn áll a vásár

Ilyenkor, az ünnepek előtt még a kerítés is kolbászból van. Legalábbis az üzletek kínálatában. Készülünk az év végi nagy ajándékozásra, s mivel régóta tudjuk, hogy „a nagy érzelmektől jókat lehet zabálni” - a szokásos evés-ivásra. (Aminek megvannak a maga hátrányai: pár éve bárhová mentünk a rokonságban, véletlenül mindenhol töltött káposzta várt – el lehet képzelni, hogy a negyedik-ötödik napon mi volt a hatás.)

Ha valaki az ilyentájt mindenhol osztogatott ingyenes szórólapokból merítene ötletet, nem esne  ilyen csapdákba. Szinte leírhatatlan választékot talál a színes fotókon, képileg és gasztronómiailag is ízléssel tálalva. S mindenhez társítva a megfelelő italt, bort, pezsgőt vagy mást, amit illik.

Osztriga és pezsgő - klasszikus páros egy brüsszeli piacon

 Amikor a csábító fotókat és a gazdag választékot látom, eszembe jut, hogyan fogott kézen Apám, másik kezébe meg a demizsont, s indultunk „együtt”, bort venni. Igazi, termelői bort, Gyöngyösön, a Mátraalján. Sok-sok embernek volt szőlője, sokan csináltak bort, és mindenki tudta, hová kell menni, pedig nem volt kiírva,  hogy „bor eladó”.

Apám mindig ugyanolyan bort keresett. Fehéret, kicsit „savanykásat”, amiből jó fröccsöt lehetett készíteni (mert tisztán alig itta), hogy az ebédet le lehessen öblíteni.

És hát ez az, ami nagyon más volt akkor, és más ma. Ő ugyanolyan bort keresett mindig, és mindenhez ugyanazt itta. Soha nem beszélt, és talán nem is hallott arról, hogy lenne, amihez nem fehéret illenék inni, hanem vöröset (megjegyzem a hatvanas években a Mátraalján vörösbor alig-alig létezett).

Adventi vásár Aachenben - itt a forralt bor és a sült kolbász az ideális páros

Az étel-ital párosítása kész tudomány, könyvek sorát írták már róla, rengeteg szabály született, amelyek arra jók, hogy időnként felfedezzük, hogy a „rendhagyó” vagy „meglepő” vagy „szokatlan” párosításokban is mennyi élvezetet lehet találni.  Philippe Bourgignon, aki 1978-ban az „Év Sommelierje” volt Franciaországban, saját tapasztalatából mondja könyvének első mondatában, hogy a tökéletes étel-bor páros rendkívül ritkán áll össze. Márcsak azért is, mert a vendéglőben ritkán eszi egy társaságban mindenki ugyanazt, de rendszerint ugyanazt a bort isszák. (Philippe Bourgignon a patinás Laurent vendéglő sommelierje a Champs Élysées-n). Más persze egy családi ebéd, vagy egy rendezvény, ahol azért közös a menü.

A hatvanas évek közepén született meg az a felfogás (Jacques Puisais francia önológus és „ízfilozófus” vetette fel), hogy előbb a bort válasszuk ki, majd utána az ételt, méghozzá úgy, hogy az a bor értékeit minél jobban kiemelje. Ezt valóban  célszerű követni egy igazán nagy bor megkóstolásánál, nehogy az étel tönkretegye az (akár többtízezer forintos) élményt.

De vannak „szelídebb” álláspontok is: a Wine Spectator szerint nem szabad túlértékelni az étel-bor párosítás fontosságát, nem kell „atomtudósnak” lenni, hogy néhány alapvető tudnivalót megjegyezzen az ember (amelyek között az egyensúly a legfontosabb: egyenlő partnere legyen az étel a bornak, egyik se nyomja el a másikat). 

Heti ajánlat a foodandwine.com-on

Azért mindenkit megnyugtathat az, ha végiggondolja: evés közben a bor töredékét fogyasztjuk csak el, inkább előtte és utána, beszélgetés közben ürülnek a poharak. A téma pedig a legritkább esetben az étel-ital párosítás elemzése.

Örök igazság: olyan bort válasszunk, amelyet egyébként is szívesen meginnánk, ne az ételtől várjuk, hogy majd megkedveltet velünk egy italt. És ez fordítva is igaz: ha nem szeretünk valamit, a legjobb bor mellé sem esszük meg szívesen.

Kínai piac

„Minél jobban meg vagy győződve arról, hogy ismered, annál kevesebbet tudsz róla.” Igaz ez a mondás – állítólag – a nőkre, a jó bordeaux-i borokra, és Kínára is. Ezt mondja egy Hongkongban dolgozó borkereskedő, és nehéz vitatkozni vele. (Ismerem az érzést, hiszen ha hozzáteszem a sorhoz az Európai Uniót, amit nyolcadik éve követek figyelemmel Brüsszelben, sokszor látom úgy, hogy minél jobban ismerem, annál inkább rájövök, hogy milyen keveset tudok róla. Kérdés, hogy kiben van bátorság ahhoz, hogy ezt az állapotot felismerje.)

A kínaiak valamit jól csinálnak. Sanghaj látképe (fotó: dreamstime.com)

De abban van igazság, hogy a kínaiak valamit jól csinálnak. Az ő kezükben van az amerikai államadósság tekintélyes hányada, de az euróválság megoldásában is számítanak a kínai befektetőkre. Náluk akar megtelepedni az olcsó munkaerő és az alacsony beruházási költségek miatt a világ ipari termelése.

Hogy miért olcsó a munkaerő? Mert a munkás kevesebbet keres mint európai kollégája, és nyugdíjrendszert sem működtetnek Kínában. Beruházni meg azért olcsóbb, mert nem kell annyi szabálynak, aggodalmaskodó környezetvédelmi előírásnak megfelelni  (ami persze nem jó!). Viszont a sok-sok külföldi tőkéből kezdenek jobban élni (egyesek meggazdagodni), és kezdenek fogyasztani. Bort is.

Az persze legenda, hogy Kína a luxuscikkek piaca, és hatalmas összegeket költ mindenki a legmárkásabb divatcikkekre és a legelegánsabb italokra. Költenek persze arra is, de az értékesített francia borok átlagára 4 dollár. A teljes import átlaga pedig ennél is kevesebb. Hogy akkor mi a jó a kínai piacban? Hát az, hogy mekkora. Ott igenis a méret számít!

Minden kínai elfogyaszt egy évben egy üveg bort. Ha ez az átlag alacsonynak is tűnhet, mégiscsak 1 milliárd 300 millió palack bort jelent egy évben. Ebből az import  400 millió üveg bort tesz ki. Hagyományosan ugyanis a kínaiak - kínai bort isznak. Igaz, az import az elmúlt években rohamosan emelkedett, több, mint tízennégyszeresére öt év alatt. (Nem véletlen, ha a kínai borász igyekszik úgy tenni, mintha a saját bora is külföldi lenne, vagyis hamisít, megtévesztő címkével látja el a palackot.)

Kínai trend: üzletember étteremben, laptoppal, borral (dreamstime.com)

A kínai borfogyasztás az eddigi ugrásszerű növekedés ellenére még mindig hatalmas potenciállal rendelkezik. Az import borok elsődleges forgalma ugyanis az éttermekhez köthető, a bolti kereskedelemben tehát még újabb lehetőségek vannak.

 A baj az, mondják a kínai piac jó ismerői – akik ugye, mint hallottuk, meglehet nem is tudnak olyan sokat a valóságról – hogy Kínában minden bizonytalan. Tényeket kevesen és keveset tudnak, pontos adatok nincsenek, az elemzések is jórészt becslésekre utalnak, esélyekről beszélnek. S mivel az ország hatalmas és rendkívül heterogén, teljesen más a fejlett nagyvárosok környéke, mint a távoli vidékek. 

Lehet, hogy nincs is olyan, hogy „kínai piac”?