Amitől Széchenyi is tántorgott

Az ünnepek italának, a pezsgőnek a nevét – nem köztudomású – a legnagyobb magyarnak köszönhetjük. Széchenyi a Hitel című művében említi a Champagne-i bort, emígyen:

„Franciának igyuk campaniai borát, s minekelőtte galambganéjjal magunk is hamisítgatnánk önházunknál pezsgőbort, készítsük maga nemében miénket jobbá; mert ami ál és hamis, semmit sem ér, akárki mit mond is – s keressünk embert, aki igya.”

Hogy a keserűség mondatta-e Széchenyivel, hogy akkoriban „galambganéjjal” hamisították volna mifelénk a franciák habzóborát, vagy ez is része volt annak, hogy a német-angol-francia körútról visszatért főnemes fel kívánta rázni a magyarságot, és külföldi példák meghonosításával akarta közelíteni országunkat a fejlettebb Nyugathoz – döntsék el a történészek. Az év legnagyobb pezsgőfogyasztó időszakában azonban érdemes két korty között rá is emlékezni.

Szerencsére fennmaradt világjáró társa, báró Wesselényi Miklós útinaplója1822-ből, amelyből megközelítő pontossággal tudhatjuk, hogy a gróf első találkozása a buborékos francia itallal hogyan zajlott le.

Épernayben járván (Champagne legnevesebb pezsgőkészítőinek itt vannak pincészeteik) Monsieur Moet házának vendége volt a két magyar, és „nagyon jól ettünk, de inni, még sokkal jobban ittunk” - írta útjukról Wesselényi. - „A csinytalan "mousseux"-t élvezettel hajtogattuk le. Az egész asztaltársaság vidám vala, de a két magyar nemes leginkább nekihevüle és legfőbb ideje volt hazamenni, mert odaérkezve, Széchenyi lábai még az állásra sem valának alkalmasak."

A pezső itt még „mousseux” - azaz habzó – csak az 1829-ben megjelent Hitel című munkájában nevezi pezsgőbornak Széchenyi István. Előtte emlegették „sampányernek” is. A hét évvel korábbi utazásnak egyébként bizonyára megvolt a szerepe abban, hogy gyorsan elkezdődött a habzóborok készítése Magyarországon. Az első pezsgőgyár – ami egyébként az első ilyen gyár volt Franciaországon kívül - Pozsonyban létesült, Schönbauer Mihály és Fischer János alapította, igaz, 1825-től már átment a gyár a Huber cég tulajdonába. Később lett Pozsonynak másik pezsgőgyára is, 1835-től, és az Esch és társa Széchenyiről elnevezett pezsgőt is készített.

A pezsgőkészítést egyébként részletesen leírta naplójában Wesselényi báró, de azért alaposan el kellett mélyülnie a folyamatban annak, aki aszerint akart volna eljárni. A szüret után ugyanis – ahogy Wesselényi írja – egyebek mellett ez történik:

A Moet pince labirintusában

„A háromszori gyenge nyomás által kifolyt must apró hordókba töltetődik, amelyek épen nem különös erősek, nem folytódik be egészen, valameddig forrni kezd. Akkor befolytják azt, melyet mousseux-nek akarnak csinálni s ugy hagyják martiusig, midőn a bornak uj forrása kezdődik. Ekkor butteliára töltik... A butteliára való töltés és beszurkolás után, vagy két hétig fektetve hagyják. Ekkor gyengén megmozgatván, a fenekét feljebb emelik. Egy nehány nap mulva ismét megrázkódtatván ujra feljebb emelik, mindaddig continuálván ezt apródonként, a mig egészen a szájára forditódik. Ezáltal a sepreje mind a dugóhoz gyűl s akkor kibontván, egy különös, ügyes kézforditás által a sepreje kiöntődik, más ugyanolyan borral megtöltődik s becsináltatik. De ezáltal nincs még örökre megtisztulva. Egy-két hónap mulva ujra ezt kell vele tenni és sokszor 4-6-szor is általtisztulva megyen némely bor ezen a manipulation.”

Az eljárás azóta azért tökéletesedett, és a seprőt egy „kiöntődéssel” eltávolítják, és az elvesztett bort visszapótolják – és a pezsgő sorsa tulajdonképpen ilyenkor dől el, mert a visszapótolt borban lévő cukor mennyisége alapján lehet a pezsgő extra brut, brut, extra dry, sec, demi sec vagy doux.

A pezsgő nekünk persze nem csak a legnemesebb „habzót”, a champagne-t jelenti. Hanem szinte minden bort, amelyikbe másodlagos erjedés során kerül bele a buborék. (Azaz: az alapborhoz – rendszerint többféle szőlőből házasított cuvée-hez, Champagne-ban pinot noir, pinot meunier és chardonnay „keverékéhez” - adnak titkos recept alapján valamennyi cukrot, élesztőt, hogy újrainduljon erjedés, amelynek során a keletkező széndioxidot nem engedik szabadon a levegőbe, hanem a buborék a palackban – illetve tankpezsgő esetén a tartályban marad.)

Épernay mellett a Marne völgyében

Az elnevezés szempontjából a legnagyobb bajban a franciák vannak, vagy mi vagyunk a franciák buborékos palackjaival: merthogy mi is az a crémant? Ráadásul ha elzászi, Loire-i vagy Bordeaux-i? Mert magyarul mindegyikre azt mondanánk, hogy pezsgő. Méghozzá nem is akármilyen, hanem méthode traditionelle, azaz palackos erjesztésű pezsgő. Crémant d'Alsace, Crémant de Bordeaux, Crémant de Loire. Ahol a hozzáadott élesztő-cukor indítja be a másodlagos erjedést – így születik a pezsgő.

De olyan is van, ahol a bor nem forr ki teljesen, sok lesz benne a maradék cukor, és tavasszal, ahogy a hőmérséklet emelkedik, újraindul az erjedés, és ennek buborékai benne maradnak a palackban. Az ősi módszer. Méthode ancestrale. Blanquette de Limoux, a Pireneusok északi lábánál Limoux városa környékén.

A pezsgő tehát az a buborékos bor, amelybe egy második erjedés során kerül a széndioxid – ez történhet palackban, vagy „nagyban”, nyomás alatt, acéltartályban.

De mi akkor a habzóbor és a gyöngyözőbor? Ezekbe utólag préselik be a széndioxidot, és a különbség a nyomásban van: a gyöngyözőborban jóval 3 bar alatti, a habzóborban pedig 3 bar körüli nyomás van. A pezsgők esetében akár 6 bar-t is elérhet a nyomás, ezért is kellemesebb a kortyolgatása: a nagy nyomás miatt apróbbak benne a buborékok, lassabban szállnak fölfelé, jobban ki tudják bontani a bor valódi aromáját.

A pezsgők, habzó- és gyöngyözőborok között eligazodni valóban nem könnyű, pedig a frizzantéról, spumantéról, proseccorol, cavaról, sektről szó sem esett. De ezeket már könnyebb azonosítani, hiszen valójában mindegyikbe az egyik fentebb már leírt módon került a buborék – csak egy másik országban.

Félkudarcból világsiker

Küzdeni a rossz ellen és győzni - az siker. Küzdeni valami ellen, amiről azt hisszük, hogy rossz, de később kiderül, hogy az egyik legjobb dolog a világon - az félsiker. Vagy félkudarc. Félsiker, ha kudarcunk legalább nem akadályozta annak a legjobb dolognak a későbbi sikerét.

Dom Pierre Pérignon abbé életműve Champagneban, a Hautviller apátságban épp ilyen. Félsiker. Hiszen egész életében küzdött valami ellen – sikertelenül, mégis az terjedt el róla, hogy azt a valamit, ami ellen szakadatlanul küzdött - épp ő találta fel. Ezért őrzi egy különleges pezsgő a nevét, és úgy emlékeznek rá szerte a világon, hogy ő a pezsgő feltalálója, holott egész életében a borok másodlagos erjedését igyekezett megakadályozni – azt a jelenséget, ami a pezsgő készítésének alapja.

A másodlagos erjedés ugyanis – amikor a téli hidegek után közeledik a tavasz, és a borokban esetleg megmaradt cukor ismét erjedni kezd – Dom Pérignon abbé idejében a borászok nagy ellensége volt. Az erjedéstől keletkező mustgáz szétvetette a palackokat, és nagy pusztítást okozott a pincékben.

Mint a pezsgő - pedig csak belga sör

Éperneyben, ahol az Avenue de Champagne-on ott sorakoznak a világ legnevesebb pezsgőgyárai, elárulták, hogy a belgák nélkül a pezsgőt sem lehetett volna „feltalálni”. Kellett ugyanis hozzá a más formájú, vastag falú, homorú fenekű palack, aminek a gyártási titkait az 1700-as évek fordulóján csak a vallon és flamand vidékeken ismerték: ott ugyanis nem faszénnel, hanem valódi szénnel fűtötték az üveghutákat, így nagyobb nyomásnak ellenálló palackokat tudtak készíteni (talán ez a pezsgőspalackhoz hasonló, méretes belga sörösüvegek hagyományának magyarázata...)

A jó öreg Dom Pérignon pincemesterként a borkészítést szerette volna tökéletesíteni. Nem szerette a második erjedésre hajlamosabb fehérborokat, ezért csak a pinot noir termesztése mellett kardoskodott. Legfeljebb három láb magas tőkéket engedélyezett, és alaposan megritkíttatta a termést. Sérült, rothadásnak indult szemeknek nem volt szabad a mustba kerülniük. Inkább többször, kisebb mennyiségeket kellett kipréselni, hogy a must csak rövid időn át ázzon a bogyók héján – így a vörös pinot noirból is csak alig-rózsaszín bor készülhetett. Munkáját oly nagy becsben tartották, hogy halála után porai díszhelyre kerültek az hautviller-i apátság oltára előtt.

Szerencsére Pérignon abbé sem végzett tökéletes munkát , és - még nagyobb szerencsére - közben elzarándokoltak Hautvillerbe azok a belga szerzetesek is, akik magukkal hozták a vastagfalú üvegek titkát. Így a Dom Pérignon minden küzdelme ellenére folytatódó másodlagos erjedés immár olyan palackokban zajlott, amelyek kibírták a 6 atmoszférás (!) nyomást. S láss csodát, az évek múltán kibontott palackokból valami különleges, buborékos ital került elő!
(Ez persze, nagyon egyszerűen hangzik így – egészen biztos, hogy nem így volt. Hosszú éveken át kísérletezték ki, hogy a mi történjék a másodlagos erjedés során keletkező üledékkel, hogyan lehet azt a legkisebb veszteséggel eltávolítani, és egyáltalán, hogyan lehet mesterségesen beindítani és szabályozni, kézben tartani a másodlagos erjedést.)

Néhány méter a 28 kilométeres pincerendszerből

A Dom Pérignon emlékét ápoló – és az Hautviller Apátság épületét ma birtokló Moet&Chandon pezsgőház – 28 kilométeres, három szintes pincerendszert üzemeltet Éperneyben. A pincék fölött – az Avenue de Champagne két oldalán - a versailles-i palotákat idéző épületekben működő cég 2 millió láda pezsgőt gyárt évente, beszállítói a brit koronának, a monacoi, spanyol, dán, holland, belga és norvég királyi családnak és a pápai államnak. 1200 hektáros szőlőbirtokuk a champagne-i besorolás szerint „premier cru” és „grand cru” - vagyis a legjobbak közül való. De ennyiből nem lehetne az évi két millió láda pezsgőt elkészíteni, ezért szigorú minőségi előírások alapján sok-sok helyi szőlősgazdától vásárolnak még fel szőlőt.

Kőbe vésett birtokhatár az 1200 hektáron

A pincészet vezetője az Imperial pezsgő elkészítéséhez általában több, mint 100 (!) borból állítja össze a cuvée-t. (Ilyenkor érti meg az ember, hogy a franciák nem veszik jó néven, ha a közönséges házasításokat cuvée-nek nevezik más borvidékeken... Igen, a cuvée hadd jelentse a „pezsgő alapborát” Champagne-ban, mi pedig maradjunk a házasításnál vagy a küvénél. Végülis, a franciák is meghagyták nekünk Tokajt és lemondtak az elzászi Tokay pinot gris-ről, így lenne fair.)

Az igényes házasítás volt egyébként Dom Pérignon valódi öröksége. Róla jegyezték fel, hogy „vakon” kóstolta a bort, és igyekezett kitalálni, hogy melyik dűlőről származhatott. Így akarta elejét venni, hogy a termőhely ismerete befolyásolja a bor megítélését. Követendő objektivitás! Csak utána házasította össze a borokat, de szokása volt az is, hogy már préselés előtt társított különböző dűlőkből származó szőlőket.

A pezsgőkészítés legizgalmasabb – és egyben legrejtélyesebb - pillanata, amikor a hónapokon át forgatott és lassan-lassan szájával lefelé, függőleges helyzetbe került palackokból a dugó (illetve, dehogy dugó: söröskupakhoz hasonló koronazár!) fölött összegyűlő üledéket eltávolítják. Ehhez ma már gépeket használnak, és elfagyasztják az üveg száját. Utána leveszik a kupakot, a túlnyomás miatt kilövődik az üledéket is tartalmazó jégdugó, és ugyan egy kis pezsgő is veszendőbe megy, de gyorsan helyére kerül a végleges parafadugó és a biztonsági huzalzár is. Persze közben pótolni kell az elvesztett pezsgőt is, és azon is sok múlik, hogy ezt milyen borral (és mennyi cukorral) teszik, ez is a cégek titkos receptúrájának része. Ilyenkor dől el, hogy egy pezsgő brut, sec vagy demi-sec lesz (nagyon száraz, száraz vagy félszáraz). Champagneban a félédes és édes pezsgők készítése jó fél évszázada megszűnt.

Ez a művelet a Moet&Chandon pincéiben legkorábban a másodlagos erjedés kezdete után legalább másfél évvel zajlik le. A cuvée ennyi időn át refermentálódik, mire pezsgő lesz belőle. Az alapborhoz egyébként háromféle különböző szőlő borát lehet felhasználni: pinot noir, pinot meunier (e kettő vörös szőlő, de legtöbbször héjon áztatás nélkül, fehér bort készítenek belőlük, az ilyen alapborból lesz a "blanc de noirs"), valamint a legklasszikusabb fehér, a chardonnay. Ha csak fehér szőlőből készül a pezsgő, azt nevezik "blanc de blanc"-nak.

Amikor Champagneban mégsem esik az eső...

Az alapborhoz rendszerint több évjáratot használnak fel. Ennek oka az időjárás. Champagneban évente 200 napon át esik az eső, viszonylag hűvös az éghajlat, nehezen születnek olyan borok, amelyekből minden évben el lehet készíteni a megszokott minőséget. Éppen ezért több év borait használják a házasításhoz, az „assemblage”-hoz. A helyi előírások legalább 15 hónapos palackos érlelést írnak elő a pezsgőkészítők számára, ebből 12 hónap a másodlagos erjedés ideje, 3 pedig az üledék eltávolítása utáni pihentetés. De a gyakorlatban ennél jóval több időt áldoznak rá. A Moet&Chandonnál a legnagyobb mennyiségben gyártott Imperial alapbora 2-3 éves, mire a másodlagos érlelés elkezdődik a palackban. Ennyire van szükség ahhoz, hogy a megszokott, friss, gyümölcsös, illatos ízharmóniát minden évben el tudják érni. Vagyis a legegyszerűbb champagne (azaz pezsgő) is lassan öt éven át készül, mire a poharakba kerül. (Más pincészetek készítenek „fiatal” pezsgőt – de az is legkevesebb három évvel a szüret után válik csak fogyaszthatóvá.)

Ha netán az időjárás oly kegyes, hogy „évjáratos” pezsgő készülhet, akkor annak meg is kérik az árát – jóval többet ér, mint az évszám nélküli. Hogy a termésből készülhet-e „vintage” pezsgő, azt egyedül a pincemester dönti el – övé a felelősség akkor is, amikor a több, mint százféle rendelkezésre álló borból évente összeállítja a pezsgő alapborát. Ennek ugyanis akkor is meg kell őriznie a márka jellegzetes ízvilágát, ha történetesen más dűlőkböl kell szelektálni hozzá. (Ezért is váltottak egyébként a Moet&Chandonnál technológiát, és a jobban kezelhető acéltartályos eljárással készítik el a szőlőből az alapborokat.)

(Kép: wikipédia)

Végezetül nézzük azt a pezsgőt, ami sok mindenben eltér az eddigiektől: ez a Dom Pérignon. Ehhez a három hagyományos champagne-i szőlőfajtából csak kettő használatos: a chardonnay és a pinot noir. Nem készül minden évben, mert csak „évjáratos” pezsgő születik belőle. Ráadásul 8-9 évet tölt a palackban, ezért a másodlagos erjedés idején nem alkalmazható a többi pezsgőnél megszokottá vált fém koronazár – hiszen ennyi időt a „söröskupakok” nem bírnának ki rozsdásodás nélkül a pincében, tehát a Dom Pérignon már a kezdet kezdetén parafadugóval készül. (Amit persze az üledék eltávolítása és a kispriccelt veszteség pótlása - a „dosage” - után természetesen új dugóra cserélnek. Ezt követi az évtizedes palack külső tisztítása, felcímkézése, csomagolása.)

És még egy különlegesség: a Dom Pérignon rosé, amiben a pinot noir kap nagyobb hangsúlyt a chardonnay helyett. Talán ezzel tisztelegnek a névadó előtt, aki – mint emlékszünk rá – ezt a kékszőlőt kedvelte a legjobban a többi fajtával szemben.

Pezsgő ellenállás

Sokszor tréfálkoztunk annak idején azon, hogy a partizánok száma arányosan nőtt azzal, ahogy távolodtunk időben a háború végétől. Most, 70 évvel a partraszállás után azt kell megtudnunk, hogy a francia ellenállás hősei között, bizony, ott voltak a nagy pezsgőkészítő pincészetek is. Csakhogy ez nem vicc, könyvek, dokumentumregények is születtek erről. Legutóbb pedig a neves angol bormagazin írt róla.

A célpont: Champagne

A német megszállás idején a nácik sokmindent megtettek azért, hogy megkaparintsák a franciák italkészleteit. Egyrészt nem sok jobb "üzlet" van annál, mint a hadizsákmányként olcsón megszerzett drága borokat, pezsgőket, konyakokat jó pénzért eladni - ebből is pénzt csináltak ugyanis, hogy a Wehrmachtot finanszírozzák. Másrészt sok-sok jó pontot szerezhetett az a német parancsnok, aki jeles ajándékot küldött haza feletteseinek. Berlinben el is várták, hogy havonta érkezzen jelentős szállítmány a franciáktól. Harmadrészt maguk a megszállók is szívesen fogyasztották a megszerzett italokat. A franciák pedig mindent elkövettek, hogy megóvják készleteiket a fosztogatástól.

Az ellenállók különféle leleményekkel próbálták megtéveszteni a németeket: például lefalazták a pincéiket - természetesen úgy, hogy ne lehessen észrevenni a friss falakat. Mögöttük rejtették el az értékesebb palackokat.

Rejtekhely és fegyverraktár is lehetett

Vagy: átcímkézték az üvegeket. Silányabb borokra/pezsgőkre ragasztották a márkás címkéket. Az egyik weinführer (így nevezték azokat a német tiszteket, akiknek kifejezetten az volt a feladatuk, hogy minél többet megszerezzenek a francia borvidékek hatalmas készleteiből), Otto Klaebisch, aki történetesen borász és borkereskedő volt a Rajna-vidéken, egyszer ki is kérte magának, hogy "miért próbálnak buborékos mosogatólét adni nekem pezsgő helyett"? A választ az akkor 20 éves Francois Taittinger akképp adta meg: "Nem mindegy? Úgyis olyanok issszák meg, akik semmit nem tudnak Champagne-ról!" Be is zárták érte a németek jópár napra.

Klaebisch ugyanis nagy szakértője volt a boroknak és pezsgőknek. Ezzel foglalkozott Németországban: az egyik legnagyobb importőre volt előzőleg civilben is a Champagne-nak. Pontosabban nem ő, hanem a Henkell-család, ahová beházasodott. (Ő is, és Ribbentropp, későbbi külügyminiszter is, aki a sógora volt.) Ezért is kapta meg a kiemelt célpontot katonaként: a legjobb pezsgőtermő vidéket. Ami persze nagy feladatokkal járt: óriási mennyiségeket kellett leszállítania a berlini vezérkarnak. Göring egymaga milliószám követelte a pezsgőt a Luftwaffe számára.

Milliószám vitték a németek

A megszállás első két hetében a németek két millió üveg pezsgőt foglaltak le Champagne-ból, utána már igyekeztek "vásárolni", bár a weinführerek fő feladata az volt, hogy minél többet, minél olcsóbban szerezzenek meg. Klaebisch állítólag heti 400 ezer (!) üveg pezsgőt követelt a franciáktól, ami szinte teljesíthetetlen követelés volt, több pincészetet a csőd szélére is juttatott.

Robert Jean De Vogüé gróf, a Moet&Chandon pezsgőgyár tulajdonosának elnökletével a franciák már 1941-ben meg is alakították a helyi pezsgőkészítők tanácsát (CIVC), amely hivatalos tárgyalópartnerévé igyekezett válnia a németeknek, és ez csak azért sikerülhetett, mert a gróf igen magas szintű kapcsolatokkal rendelkezett Európa több királyi famíliájához, mi több rokoni szálakkal is, de a Vatikánban is voltak összeköttetései.

A helyzet pikantériája, hogy a Moet&Chandon 24 kilométernyi pincerendszerét a megszállás ideje alatt az ellenállók végig rejtekhelynek és fegyverraktárnak használták. A németek egyébként, amikor bevonultak, a pezsgőgyár fő épületének számító Hautviller bencés apátságot, ahol a Dom Pierre Perignon nevű szerzetes rájött a pezsgőkészítés módjára, felégették és megszállták, majd azt követelték, hogy heti 50 ezer üveg pezsgőt szállítsanak Németországba...

(Kép: www.maisons-champagne.com)

A franciáknak nem nagyon volt választásuk. Másnak nem adhattak el, csak a németeknek. Akik aztán továbbadták a pezsgőt és a bort – legalábbis egy részét - a világnak, felárral. Összesen a háború alatt 86 millió palack pezsgő és 82 millió hektoliter bor került a németekhez. Ez a teljes francia bor és pezsgőtermelés 57 százaléka volt. A háború előtt mindössze 1 százalék jutott a német piacra...

Ilyen szervezett fosztogatás hallatán teljesen érthető, hogy - az egyébként nagy pezsgőkedvelő hírében álló - Churchill azt hirdette a háború vége felé: "Nem egyszerűen a franciákért, Champagne-ért harcolunk!"

(Az első három képért köszönet a farandwise.com blognak)

Obama pezsgője

Nem volt elég, hogy az eladások rohamos csökkenése miatt 2012 rosszul végződött, az új év is rosszul kezdődött a francia pezsgő hívei számára. Nem kisebb intézménnyel kerültek összetűzésbe, mint a washingtoni Fehér Házzal. Igaz, nem a franciák tehetnek róla!

Az amerikaiak elkövették azt a „botorságot”, hogy Obama elnök második ciklusának hivatalos beiktatási vacsoráján nem francia pezsgőt szolgálnak fel. De nem ezzel van a baj. A nagyobb gond az, hogy a kaliforniai pezsgőt, amit a desszert, az almáspite mellé kínálnak, „champagne”-ként írták az étlapra, ami – a legtöbb országban, amely erről megállapodott Franciaországgal – szigorúan tilos.

A 2006-ban aláírt francia-amerikai névhasználati egyezmény egyébként nem visszamenőleges hatályú, tehát a régebbi palackozású amerikai pezsgőkön szerepelhet még a „champagne” kifejezés, vagyis nem kell újracímkézni a régi palackokat. Az elnöki beiktatáson kínált „KORBEL Natural” Russian River Valley Champagne is korábbi palackozás, tehát a címkével nincs is gond. A franciák attól borultak ki – és ennek a Champagne Bureau (a rangos pezsgőkészítők washingtoni képviselete) hangot is adott –, hogy a vacsorára kinyomtatott étlapon másképp kellett volna írni az ital nevét.

Méthode Champenoise - az "amerikai" helyesírás is bírálható

A menüsorban ugyanis ez olvasható: Korbel Natural, Special Inaugural Cuvée Champagne, California. Nos, a két  utolsó szó sorrendje háborította fel a franciákat. Helyesen csak „California Champagne” lehetett volna. Az amerikaiak ugyanis a megállapodásban másoknál kedvezőbb pozíciót tudtak kiharcolni maguknak azzal, hogy végülis használhatják a „champagne” szót, de csak a készítés helyével együtt „California Champagne”, vagy „New York Champagne” kifejezésként. De ezt a „könnyített” feltételt sem tartották be.

A hiba persze nem helyrehozhatatlan. A beiktatási menüt egyelőre ugyanis csak a sajtóban tették közzé. A francia tiltakozás nyomán a beiktatási vacsora kongresszusi szervezői sietve közölték is, hogy a kinyomtatott hivatalos menükártyán pontosítják majd a pezsgő nevét. Vagyis az egész közjáték nem egyéb, mint „vihar egy kanál pezsgőben.” De azt mindenképpen jelzi, hogy a márkanevek, a földrajzi jelzések használata kényes kérdés. Gondoljuk csak el, hogy mi mennyire érzékenyek vagyunk a  tokajira!