Hol van már a tavaszi hő...

Bernkastel - a Mosel egyik "fővárosa"

Május elején, amikor a Mosel mentén „nyitott pincék” akció volt, és lehetett kóstolgatni a tavalyi – és korábbi – száraz fehér kiválóságokat, valószínűtlenül jó idő volt. Harminc fok fölötti nyári kánikula. Jó évjárat ígérete az ilyen idő a tavasz vége felé, de a hűvös csapadékos nyár aztán tönkretette a szebb reményeket.

A hőségben kötelező egy kört tenni a sétahajóval, ami tanulságos látványt kínál: szőlőskertek mindenütt, a legmeredekebb hegyoldalakban is – ez adja a magyarázatát annak, hogy a hűvösebb évi középhőmérséklet mellett hogyan terem meg az a testes, férfias rizling, amely erre a vidékre, és a szomszédos Rajna-mentére annyira jellemző. A meredek hegyoldalakon ugyanis nagyobb a napsugarak beesési szöge (nem „laposan süt a nap”), így több cukor képződhet a szőlőszemekben, ami édesebb mustot és magasabb alkoholtartalmat eredményez. Ráadásul a víz felszínéről visszatükröződő sugarak is erősítik a nap erejét.

A Moselről  jól látható: szőlőskertek mindenütt

A hajó fedélzetén a víz fölött nem érezni, mennyire tűz is a nap, de kiszállás után már igen, tehát jön az újabb kötelező gyakorlat: megkeresni a pince hűvösét, ahol aztán végig lehet kóstolni pár helyi különlegességet.

Borkóstoló: 5 pohár - 5 euró

Bernkastel kedves középkori városka a Mosel partján, ahol a bőség zavarával küzdve nehéz megtalálni az igazit. Azt a helyet, ahol a leghangulatosabban el lehet tölteni azt az órácskát, amíg néhányszor újratöltik a poharat. Nehéz a választás, mert az árnyas, kerti lugas is hívogató, meg a pince is. Ráadásul mindegyikből tucatszám akad. „Weinprobe” hirdeti a felirat mindenütt, de az ebéd utáni szieszta idején még korán van az ilyen programhoz. Nem mi, inkább a borászok húzódoztak tőle, mert inkább az estét tartják alkalmasnak rá. A borkóstoló ugyanis elég körülhatárolt műfaj errefelé (is). 4-5 friss, gyümölcsös, fiatal bor után jönnek az érettebb 2-3 évesek, majd végül a kifejezetten érett, 5-8 évesek, meg a kései szüretelésű édesek. 15 bor a minimum, akár másfél-két órán át. De mi csak „szárazon akartunk maradni” - azaz beértük volna a száraz borokkal, a „spaetlese”, az „auslese”, a „beerenauslese” meg a „trockenbeererauslese”, vagyis a kései szüretesésű, nemes penésszel gazdagodott édes borok, vagy a jégbor, az „eiswein” felőlünk el is maradhatott volna – ilyen csonka kóstolóra azonban a kedvünkért senki nem volt hajlandó.

Illetve mégis. Egy csöndes mellékutcában nagy darab, szakállas fiatalember sörözgetett (!) a borpince ajtajában – na ja, a hőségben még ez is érthető -, mögötte hívogatóan üres faasztalok. Odabenn a fal mellett körben igazi kis múzeum: szőlőműveléshez és borkészítéshez egykor használt régi-régi eszközök idézik az elmúlt évtizedek, talán századok gyakorlatát.

A pult mögül – hallván a beszédünket – magyar szó fogad: - Fáradjanak beljebb, üljenek le!

Hogy emiatt lettünk-e részesei egy általunk elképzelt, rögtönzött kis borbemutatónak - nem kizárt. Kiderült, az ajtóban sörözgető szakállas fiatalember borászkodik, a minket magyarul megszólító hölgy a párja, aki Marosvásárhelyről való, nyolc éve élnek a Mosel mentén. A borkóstolóban saját boraikat és a fiatalember tanítómesterének, egy gyakorlott borásznak a borait árulják, s kedvünkért szívesen hozták egymás után a jó moseli rizlingeket, néhány szóval bemutatva mindegyiket.

Talán a hőség tette, de a legelsőként megkóstolt hűvösen friss, illatos és gyümölcsös „serdülő korú” moseli tetszett a legjobban. Olyannyira, hogy jó pár liter zötykölődött velünk a visszaúton hazafelé. A testesebb és idősebb, férfias rizlingek kedvéért talán ősszel kellene ellátogatni a Mosel partjára.

Igen ám, de melyikre? A luxemburgira? A német oldalra, esetleg a franciára? Mert a kis folyó (igaz nem olyan kicsinek néz ki, de csak azért, mert 5-10 kilométerenként kis vízlépcsőkkel felfogják a vizét, hogy hajózható legyen) három országon át is átkanyarog, végig szőlőskertek mentén. Iskolapéldája ez annak, hogy egy a borvidék, több az ország, a borkészítési szabályok mégis közösek – ez őrzi a minőséget, és ez teszi „márkavédetté” a moseli borokat. (Sokan hivatkoznak erre, amikor a magyar-szlovák viták kerülnek szóba Tokaj kapcsán...)

A két borvidék közül egyébként a moseli a nagyobb, a szőlőtermő terület a tokajinak több, mint másfélszerese: a németeknél 9034 hektár, Luxemburgban 1234 ha, a franciáknál pedig szerény 35 hektár, de a Moselle AOC is önállóan jegyzett, eredetvédett borvidék, tehát említést érdemel, bár kétségtelen, hogy a német és luxemburgi moseli bor jóval ismertebb a franciákénál. Közös az alapszabály: a Moslenél nincs házasítás, csak fajborokat készítenek, hektáronként 60 hektóban korlátozzák a mennyiséget.

A Mosel mentén rizlingből van a legtöbb

A legfontosabb szőlőfajta a rizling, csaknem 60 százalékát ez teszi ki az összes megtermelt szőlőnek, mellette a sylvaner (zöldszilváni) és a Müller-Thurgau (rivaner = az előző kettő keresztezése) érdemel említést. A kevésbé nemes szőlőnek tartott Elbling (elbai fehér) már nagyon visszaszorulóban van. A moseli szőlők 91 százaléka fehér, vörösből csak egy kis pinot noir (azaz spatburgunder) és a német kedvenc, a dornfelder található.

A meredek folyóparti hegyoldalakban a szőlő művelése nem könnyű feladat. Szinte mindent kézzel kell csinálni, ezért a Mosel mentén a gazdák hétszer annyit dolgoznak a tőkék mellett, mint a franciák, mondjuk, egy laposan elterülő Médoc-i szőlőben.

A sok fáradsággal készített moselinek évszázadok óta híre van. A legenda szerint 1360-ban, amikor Trier érsekét gyógyíthatatlan betegnek hitték, egy hűséges lovag is épp Bernkastelbe indult, hogy egy kis hordót megtöltsön jóféle moselivel. Rajta már többször is segített: lázát enyhíteni, sebeit gyógyítani – gondolta, talán az érsek is meggyógyulna tőle. A poharat látván Bohemund érsek még szabódott, nem tudta, milyen új orvosság vár reá, de az első korty után mohón itta a többit, és néhány napos „kezelés” után le is győzte a betegséget! A lovag – szolgálataiért cserébe – azt kapta, hogy a nevezetes dűlőt „doktorrá avatták” - azóta van Bernkastelnél a hegyoldalában Doktor-dűlő, amely az egyik nevezetes moselit: a Bernkasteler Doctort adja a világnak.

Simogató tüskék

Még egy német kolléga is nagyot nézett, amikor azt mondtam neki, hogy szeretek Németországban bort vásárolni. Pedig így van, mert annyira más a kínálat, mint a főként francia borokat áruló Belgiumban. És (jó) francia borokat venni nem könnyű. (És nem is olcsó.)

A németeknél (leggyakoribb célpontunk Aachenben, épp a belga határ túloldalán) az újvilági borokból is annyira más a kínálat, hogy mindig találni érdekességeket. És persze, időnként a német borokat is érdemes kóstolgatni. Németország – bár elsősorban sörivókként gondolunk rájuk, és nem is alaptalanul – Európa egyik nagy bortermelője (pontosan a negyedik, a franciák, spanyolok és olaszok után), és kiváló boraik vannak, gondoljunk csak a klasszikus rajnai és moseli borvidékekre. A szőlészetet, mint tudományt pedig magas szinten művelik, századok óta.

Traben-Trarbach, a Mosel mentén - ahol az Erben dornfelder készül (Kép: www.langguth.de)

Főként a klíma kényszerítette rá őket, hogy a nemesítésekkel olyan fajtákat hozzanak létre, amelyek jobban ellenállnak a hűvösebb időjárásnak. Még a vörös fajtákkal is eljutottak oda, hogy kifejezetten élvezetes bort tudnak belőle készíteni. (Pedig azt gondolhatnánk, hogy a burgundi vagy elzászi pinot noir után már nem érdemes északabbra próbálkozni.)

Német vörösbornak is jut elismerés

Mert volt ugye, a pinot noir egy mutációja, a korán érő frühburgunder, amivel először keresztezték a trollingert – ebből lett a helfensteiner. És volt a heroldlebe, ami a kékfrankos és a portugieser gyermeke, és ebből a kettőből (helfensteiner/heroldlebe) született az unoka, a dornfelder. Ez a második legelterjedtebb német vörös szőlőfajta. És mit értek el ezzel a nemesítéssel? Könnyebb művelni, termeszteni, mint a pinot noirt (ami a vékony héja miatt kényes természetű, időjárásnak, kártevőnek nehezen áll ellent). Jobban ellenáll a rothadásnak, mint a portugieser, a színe is sötétebb, jellegzetesebb íze, erősebb tanninja van. Hosszabb szárú, mint a trollinger, korábban terem, mint a kékfrankos, ráadásul magasabb mustfokot, tehát nagyobb alkololtartalmat lehet vele elérni, mint a nagyszülőkkel. Terméshozama is nagyobb lehetne, de a minőségre törekvő borászok a 120 mázsa/hektárt alaposan visszafogják.

Így lesz a dornfelder szőlőből mély, sötétvörös színű, sűrű, testes bor, amely visszafogott, símogató tanninokkal, és kellemes feketecseresznye illattal hódít. Mivel a savakat rendszerint barrique-os érleléssel lágyítják, érezhető benne a szokásos vanília és a tölgyfa „füstje” is. Legalábbis abban a 2010-es Erben Dornfelderben, amit a Franz Wilhelm Langguth borászat készített.

A díszcsomagolású doboz több, mint egy éven át várta, hogy az asztalra kerüljön. Még egy 2012-es karácsony előtti bevásárláskor került a kosárba, exkluzív „Festtagswein”, azaz ünnepi ajánlatként, de csak most került ki belőle a dugó. Nem tudatosan választottuk a plusz egy éves „palackos érlelést” - de bizonyosan nem vált kárára. Meglepően „egyben” volt a bor, kellemes, símogató, hosszú lecsengésű italnak bizonyult.

A símogató jelző egy „tüskés” borra akár furcsa is lehet, de nem az, mert valóban selymes a dornfelder. Csak a neve mondja, hogy tüskés (dorn=tüske, feld=mező), de ennek a borhoz semmi köze. A szőlőt nemesítő szakember August Herold 1956-ban egy nagy elődről, a Weinbergben működő szőlészeti iskola alapítójáról, Immanuel August Ludwig Dornfeldről nevezte el az új fajtát. 

A nemesítés egyébként azóta is folytatódik. Már a dornfeldernek is vannak „leszármazottai”. Kékfrankossal és cabernet sauvignonnal is keresztezték már, ezekből született meg az acolon, illetve a dorsa és a doria szőlőfajta.

Tokaj vagy Tokajská?

Magyarország pert vesztett Luxemburgban, az Európai Unió bíróságán. Megtámadtuk ugyanis, hogy Szlovákia kérésére az Európai Bizottság bejegyezte az elektronikus bornyilvántartási rendszerbe, az E-Bacchusba a „Vinohradnícka oblast’ Tokaj” elnevezést, vagyis a Tokaj borvidék nevét szlovákul.

A luxemburgi taláros testület

Hogy miért perelt Magyarország, amikor a történelmi Tokaji borvidék átnyúlik Szlovákia területére is, és Szlovákiának joga van használni a Tokaj elnevezést? Azért, mert Szlovákia korábban más néven, „Tokajská/Tokajské/Tokajsky Vinohradnícka oblast” néven kérte az első regisztrációt, majd egyszercsak ezt megváltoztatta. A szlovákok arra hivatkoztak, hogy az első regisztráció 2009-ben téves volt, mert a szlovák bortörvény már akkor is (2005 óta) úgy nevezte meg Tokaj-Hegyalja szlovákiai részét, ahogy most jóváhagyták: „Vinohradnícka oblast’ Tokaj”. Tehát a bíróság azzal, hogy Szlovákiának adott igazat, végülisnem Magyarországot marasztalta el, hanem Brüsszelt, ugyanis az Európai Bizottság követett el hibát, amikor a már érvénytelen elnevezést fogadta be az elektronikus nyilvántartásba. 

Annak persze meglenne a piaci jelentősége, hogyha csak magyar bort lehetne olyan címkével ellátni, amin az áll, hogy Tokaj. Akkor már a címkéről látható lenne, hogy az a bor magyar, a Tokajská/Tokajské/Tokajsky pedig ugyanannak a borvidéknek a szlovákiai területén készült. Most a szlovákiai palckokon is ugyanaz a helymegjelölés szerepelhet, a fogyasztónak kell találgatnia, hogy a tokaji magyar-e vagy sem. 

Ezért érthető, ha Magyarország igyekezett kihasználni a per által adódó lehetőséget, hogy Tokaj csak magyar boré lehessen. De ha nem ez lett az ítélet, az sem katasztrófa.

Szlovákiai hagyományos borászati eljárások: aszúnak nincs nyoma

Szerintem sokkal fontosabb ennél, hogy az „igazi márkanév”: az „aszú” – csak a magyaroké. Az emlegetett – és jópár esetben pontatlansága miatt meg is kérdőjelezhető – elektronikus borregiszter, az E-Bacchus ugyanis a hagyományos borkészítési eljárások között csak Magyarország esetében sorolja fel az aszú elnevezést. Vagyis az a kifejezés, hogy „Tokaji aszú” csak magyar bor címkéjén szerepelhet. És ettől kezdve teljesen mellékes, hogy a szlovák borászok már két puttonyos aszút is szeretnének készíteni, a magyarok pedig csak háromtól használják az aszút – mert a szlovákiai területeken aszú egyszerűen nem készíthető.

Lehet, hogy ez egyszerű nyelvi kérdés: szlovákul az aszúsodott szemeket cibebának (mazsolának) mondják, az aszút nem használják, nem értik, a kifejezést a címkén nem akarják feltüntetni. Ezzel az aszúkészítés joga kizárólagosan Magyarországé.

Nyelvi kérdés persze az is, hogy más határon átnyúló borvidéken, a Mosel mentén, Luxemburgban és Németországban más-más neve van az ugyanazon borvidéken készülő bornak. A németeknél Mosel, a luxemburgiaknál Moselle Luxembourgeoise. Ráadásul közösen döntenek a borkészítés helyi szabályairól – amiben példát mutatnak Tokajnak. A magyar és a szlovák borászok között ugyanis még mindig nincs megegyezés. Ha a moseli jó példa „ragadós lenne”, akkor nem lenne kérdéses, hogy egy nemzetközi borvidéken az lehet csak a meghatározó eljárás, amelyik a nagyobbik területen érvényes.

Legalább két évig fahordóban érlelődik az aszú

Nem csóválhatja „a farok a kutyát”: Tokaj esetében a szlovákiai borosgazdáknak illenék elfogadni a magyar borászok gyakorlatát, ha az elnevezést, a márkanevet, „Tokaj”-t használni akarják. 

Ezért fájhat sokaknak az uniós döntés: az elektronikus regisztrációban és a bírósági ítéletben is Szlovákia úgy kapta meg a Tokaj nevet, hogy a mértékadó borászati gyakorlat elfogadásáról nem egyezett meg a magyarokkal. Vagyis a helyzet lehet, hogy jogszerű, de az igazságérzetünk mégsem teljesen nyugodt.