Találnak szemet

La Chine remporte le championnat du monde de... par larevueduvindefrance

Mint a vak tyúk. Vagy mégsem? A győztes kínai csapat egyik tagja azt mondja, rendszeresen “edzettek”, alaposan felkészültek a versenyre, és ennek lett az eredménye, hogy a “vakkóstoló világbajnokságon”, idén október közepén ők lettek az elsők. Pedig szinte lehetetlen vállalkozás, még akkor is, ha borszakértőkről van szó.

A feladat: 12 borról: 6 fehérről és 6 vörösről meg kell mondani, milyen szőlőfajtából készül (melyik benne a domináns fajta), melyik országban, melyik borvidéken, melyik évben, és ki a termelő. Eltérő nehézségű tulajdonságok, mert a szőlőfajtát még az egyszerű borkedvelők is jó eséllyel találgathatják, és talán nem ördöngösség az ország megnevezése sem, de az évjárat, a borvidék és főleg a termelő kitalálása már keményebb dió. (Pár éve az egyik korábbi versenyen egy horvát furmint is bekerült a fehér feladatok közé – a többség nem is vette sikerrel azt az akadályt.)

Fotó: dreamstime.com

A pontozás sem egyszerű: a különböző tulajdonságok kitalálásáért eltérő pontérték jár. A szőlőfajta 9 pontot érhet, attől függően, hány százalékban tartalmazza a vizsgált bor. Egy tiszta rizlingért, ha eltalálják 9 pontot kapnak, ha egy bornak, mondjuk 20 százaléka shiraz, és megnevezik a shirazt, azért két pont jár. Egy bor kóstolgatására a csapatoknak 15 percük van, vagyis a 12 bor összesen három órát vesz igénybe.

Az országért és a borvidékért 5-5 pontot kaphatnak a csapatok, a borászat megnevezéséért 3 pontot. Az évjárat pedig 1 vagy 3 pontot érhet: hármat, ha az országot is eltalálták, és egyet, ha nem. Összesítve minden borral 20 pontot gyűjthet egy csapat, vagyis az elérhető maximum 240 pont. A verseny szabályait évekkel ezelőtt a La Revue de Vin de France magazin dolgozta ki, és a vakkóstoló világbajnokságokat minden évben ők szervezik, mindig máshol Franciaországban. Most októberben Provenceban, a Chateau de Galoupet volt a házigazda. A győztes kínai csapat eredménye – 108 pont – azt jelzi, hogy még a világbajnok teljesítménye is jóval 50 százalék alatt marad.

Noha a győztesek maguk is azt mondták, hogy a verseny jellegéből fakadóan az eredmény felét adja a tudás, a másik felét a szerencse, a végeredménynek óriási visszhangja volt. A fiatal kínai csapat ugyanis “hazai pályán” győzte le a franciákat és a hagyományos, nagy borásznemzeteket. (Bár a tavalyi győztes belgákat aligha lehet ide sorolni, annak ellenére, hogy számos belga chateau-tulajdonos van Franciaországban. Idén, igaz, már csak negyedikek lettek.) Összeomlottak viszont a spanyolok, akik az elmúlt évek jobb eredményei után már csak a tizedik helyen zártak. - “Még két év, és az utolsók leszünk” - kesergett az egyikük a versenyről készült videoban. (A felvételeken 1:35-nél feltűnik a magyar versenycsapat is, akik a 14. helyen végeztek a svédekkel holtversenyben, 53 ponttal, a 21 csapat közül.)

A vakkóstolás – azon túl, hogy jó játék (is) – sok kérdést felvet. Érdekes módon azok a borászok idegenkednek főleg a vakkóstolástól, akiknek nagy presztízsveszteség lenne, ha címkéjüket nem látva hátrább sorolnák őket, mint nyílt kóstolás esetén. Emlékezetes példa rá az 1976-os “párizsi vakteszt”, ami a nagy francia borok első “trónfosztása” volt.

Fotó: dreamstime.com

A borversenyeken is rendszerint vakon kóstol a zsűri, bár egy-egy körben hasonló borokat vetnek össze a szakértők: azonos térség hasonló borait mérik egymáshoz. A legnagyobb kérdés az, hogy másképp értékelünk-e egy bort, ha tudjuk, milyen borról van szó, mint akkor, ha csupán csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk. Sok-sok ilyen vizsgálat készült már, tudományos elemzések is, kellő számú résztvevővel ahhoz, hogy le lehessen vonni a megfelelő tanulságokat.

Borászattal foglalkozó amerikai közgazdászok 6000 vakteszt során mérték fel, hogy vajon a drágább bor vagy az olcsóbb ízlett jobban a kóstolások résztvevőinek. Azt lehetett megállapítani, hogy amikor nem ismerték az árat, a drágább borok nem ízlettek jobban a résztvevőknek. Pedig jelentős különbségek voltak: 1,60 és 150 dollár között volt a palackok ára.

Hogy mennyire bizonytalanok az érzékszervek, arra íme egy érdekes kísérlet: két különböző palack tartalmát két-két kancsóba öntötték. Ezután a négy kancsó közül hármat odaadtak kóstolásra, és megkérték a résztvevőket, válasszák ki azt a kancsót, amelyiknek a tartalma különbözik a másik kettőtől. A jó válasz esélye 1:3 – ehhez képest a teszt eredménye (alapos megfontolás után) 41 százalékos volt, alig magasabb, mintha kóstolás nélkül kellett volna rámutatni az egyik borra.

© Adeliepenguin | Dreamstime.com - Temecula Wine Country Vineyards, California

Az egyik amerikai borblogger, Katie Kelly Bell, a Forbes magazinban ír le egy másik kísérletet. Borászati szakújságírók, tehát nem átlagos borfogyasztók jártak egy kaliforniai kóstoláson, ahol a házigazda két pohár fehér borral várta őket, és kérte, mondják el, melyikről mit gondolnak. Záporoztak is a szakszerű elemzések, mire kiderült, hogy mindkét pohárban ugyanaz volt, csak az egyikben kicsit hidegebb volt a bor. (Ami – tegyük hozzá – alaposan meg tudja változtatni az ital tulajdonságait, ezért is tanácsos figyelni rá, hogy mindig az ajánlott hőmérsékleten fogyasszuk a bort.)

Ennél is “gonoszabb” az a kóstoló, amit 2001-ben egy francia kutató, Frédéric Brochet végzett el Bordeauxban 57 szakértővel. Két pohár bort adott nekik, egy vöröset és egy fehéret, és kérte, hogy írják le szakszerűen, mit is ittak. Az előző példához hasonlóan itt is röpködtek a kifejezések, a vörösre is a jellegzetesen vörösborra használt szakszavakkal, mire kiderült, hogy mindkét pohárban ugyanaz a bor volt, csak az egyiket vörös ételfestékkel megfestették.

Az érdekesség kedvéért még egy ötlet – ha valaki borszakértőket akarna csőbe húzni: háromféle cabernet sauvignon került öt üvegben húsz vállalkozó szellemű kóstoló elé, tehát ismétlődött legalább kettő. A címkén csak árak voltak láthatók, 5 dollártól egészen 90 dollárig. A borok valódi ára 5 és 45 dollár között volt, de az 5 dollárost 90 dolláros címkével is lehetett kóstolni. És lássunk csodát, érdekes módon a drágább címke mindig kedvezőbb értékelést kapott. A kísérlet szervezői neurológusok, agykutatók voltak, ezért a kóstolás egy fMRI berendezés (funkciónális mágneses rezonanciavizsgáló) segítségével történt. Egy műanyagcsövön kellett felszippantani a bort, miközben az agy minden reakcióját rögzítették a kutatók. Így láthatták azt is, hogy a drágább (vagy drágábbnak hitt) bor fogyasztása mindenkinél ugyanannak az agyterületnek okozott izgalmat akkor is, ha valójában olcsóbb bort ivott. Vagyis, tudományosan bizonyítást nyert, hogy nem a bor valódi összetétele, hanem a tudat - hogy igazából egy drága bort iszunk – ez okozza az élvezetet...

A soha, a néha és a bármikor

Egy bor sorsa nálam az első kortynál eldől. Már a színe láttán is alakul valami, az illat alapján pedig pláne, de az első korty az, ami vagy megerősíti a korábbi várakozásokat, vagy pedig romba dönt mindent. Az első korty után tudom, hogy ezt a bort szeretem-e, szívesen iszom-e belőle, és vennék-e belőle még egyszer. Alig szokott előfordulni, hogy az újabb kortyok megváltoztatnák a véleményemet.

Az gyakran előfordul, hogy a címkén olvasható információ, meg a bor színe és illata alapján jóval többet várok. Csalódni nagyon könnyű, és sokszor meg is történik.

Kortyolni sokféleképpen lehet. A franciák csücsörítve szürcsölik át a levegőt az első kortyon, hogy minél jobban átjárja az oxigén, és a bor minél jobban, minél gyorsabban „kinyíljon”. Mások hosszan „öblögetnek” az első korttyal, hogy a bor eljusson a nyelv minden pontjára, és az ízlelőbimbók mindegyikének legyen lehetősége próbálkozni: „kiolvas-e” valamit a benne rejtező ízek közül. Elismerem, mindkét módszer feszegetheti olykor az etikett vagy a jó ízlés határait...

Így kóstol a híres séf - lenyalja a kést...

Persze nem csak a bor esetében. Amikor Brüsszel rendezte a Bocuse d'Or szakácsverseny európai döntőjét, meglepetten vettem észre, hogy a zsűri nagy tekintélyű tagjai, világhírű séfek, szemrebbenés nélkül szegték meg az alapvető illemszabályt, hogy „a kést nem nyaljuk le”! Miért? Szerintem azért, mert egy szósz vékonyabban terül szét a kés pengéjén, mint egy kanálban. Textúráját, kidolgozottságát, ízhatásának egységességét jobban meg lehet ítélni a késen szétfolyó szószt vagy zaftot lenyalva. Így aztán nem is zavartatták magukat, számuk- ra ez a „csúfság” természetes volt.

Valójában a bor „öblögetése”, a szánkban történő „megforgatása” is ugyanezt a célt szolgálja: mindenhová jusson el a nemes folyadékból, nehogy valamiről esetleg lemaradjunk. A megtalált ízek pedig kárpótolhatnak azért, ha körülöttünk esetleg kicsit ferdén néznek ránk fura viselkedésünkért.

Párizsban, Brüsszelben aranyérmes,
nálam ez nem nyert

Ízlelni azonban nehéz dolog. Hosszú tanulási folyamat végére lehet eljutni addig, hogy a különböző fehér- és vörösborokra jellemző illatokat valóban felismerje és azonosítsa valaki. (Ez persze nem feltétlenül olyan gyötrelmes tanulás, mint valaha az iskolapadban...) A hivatásos kóstolók, a borversenyek bírái számára azonban nem ez lehet nehéz, hanem az, hogy a legjobb kortyokat se nyeljék le, különben nem lehetne végigkóstolni a több tucatnyi bírálandó bort. (Szinte felfoghatatlan, hogy a legkiválóbb borok is a kiöntőben kell, hogy végezzék...)

A borbírálók módszerének segítségével el is képzeltem egy olyan sajátos értékelési szisztémát, amely azon alapul, hogy vajon az első korty után lenyelnénk-e a bort, vagy végezze inkább a kiöntőben? Tehát „köpni” vagy „nyelni” - ez itt a kérdés.

Az első – gondolom - nem szorul magyarázatra. Ami nem ízlik az első korty után, azt nem szabad folytatni, az már alkoholizmus. Az ilyen bor – a soha.

Kellemes moseli rizling -
néha meg lehet inni

A második már több „alkategóriára” bontható. Az egyik például, hogy az első korty után ugyan kiürül az üveg, de ha a boltban meglátjuk ugyanazt a bort még egyszer, akkor nem biztos, hogy megvennénk ismét. Esetleg – néha.

A „nyelni” kategória másik – és jobbik - változata pedig, amikor a megkóstolt bort ismét örömmel megvennénk. Ez a „kérek még, mert jó”! Bármikor.

Belátom, nem olyan kidolgozott az értékelési rendszer, mint Robert Parkeré vagy Jancis Robinsoné, kiindulásnak azonban megteszi. Annyiban azonban közös, hogy egyik sem nagy mennyiségek alapján dolgozik. Miután a Parker-pontszámot talán a legnagyobb marketing értéknek tekinti a szakma, óriási mennyiséget kell értékelni – rövid idő alatt. Ezért a borkészítés is megváltozott, eltolódott abba az irányba, hogy a bor azonnal, a lehető legintenzívebben mutassa meg önmagát, hogy a „mindenható pontozó” gyorsan felismerje az értékeket. Amikor „dolgozik”, Robert Parkernek (és munkatársainak) nincs ideje kivárni, hogy egy bor hosszú, esti kvaterkázás közben fedje fel, mi rejlik benne. Különben nem érnének az évi tízezernyi palack végére.

Egy riojai vörös, ami Parkernél is 92 pont.
Bármikor, és akár kvaterkázni is jó! 

Végül hadd tegyem hozzá, hogy talán van még egy prémium kategória is, a kifejezés eredeti értelmében: amikor megkóstoljuk az első kortyot, és „se köpni, se nyelni nem tudunk”! Köpni persze, hogy nem, hiszen vétek lenne. Nyelni pedig azért, mert olyan finom ott tartani a szánkban, annyi sok újat és jót fedezhetünk fel benne hosszú másodperceken át. Ezek mellett aztán el lehet kvaterkázni...

Fenyőfamustra

Öt darab kisfenyőt próbáltunk végig egy augusztusi estén, kellemes baráti társaságban. Félreértés ne essék, nem a karácsonyi vásár kezdődött el a nyári kánikulában, hanem csak idekölcsönöztem a “kisfenyő” elnevezést, illetve nem is kellett kölcsönvenni, hiszen a “pinot” voltaképpen ezt jelenti. A francia pin (fenyő) kicsinyítő képzős alakja, a pineau szó a legvalószínűbb eredete ugyanis a több szőlőfajta nevében is megtalálható pinot szónak. Méghozzá azért, mert a pinot noir sűrű tömött fürtjei egy csúcsán álló fenyőfára hasonlítanak. (A szó másik eredeztetése szerint a fürt a fenyőtobozra hasonlít, ezért van kapta ezt a nevet.)

Tehát nem fenyőcskéket, hanem öt pinot noirt kóstoltunk meg vacsora közben: néggyel én készültem, az ötödik meg “véletlenül” előkerült a szomszédból, és szerencsére épp a pannonhalmi apátsági pincészet pinot noirja, amit én is kerestem, de nem kaptam egy üzletben sem. Így azonban nem kellett nélkülözni, és tökéletesen illett is a sor végére - rövidesen ki is derül majd, miért.

Ahol egyszer már kerülgettem a pinot noirt: egy elzászi vendéglőben

A pinot noirt már régóta kerülgetem, hosszabb ideje tervezem, hogy szavakba kellene foglalni a vele kapcsolatos tapasztalatokat, tudnivalókat, és mostmár eljött az ideje. Talán összegyűlt az az élmény- és ismeretanyag, amit meg lehet próbálni leírni.

Magával a pinot noir szőlővel is hasonlóképp vannak, még a borászok is, hogy szeretnék termeszteni a neves burgundi fajtát, aztán bort készíteni belőle, de beletelik egy kis idő, mire eljutnak odáig. Mert ez a szőlő kényes növény, érzékeny klímára, időjárásra, ezért nem mindig hoz olyan termést, aminek borával elő merne állni a más fajtákkal már nevet szerzett szakember.

Persze épp az, ami miatt kényes a növény (a vékony héja, ami sebezhetővé teszi a pinot noir fürtöket faggyal, jéggel, vagy a különböző kártevőkkel szemben), az adja a különbözőségét és a különlegességét is. A vékony héjból ugyanis nem juthat annyi tannin a borba, mint a vastagabb héjú (és emiatt ellenállóbb, azaz kevésbé kényes, tehát könnyebben termeszthető) szőlőkből, mint a cabernet, a merlot vagy a syrah. Ennek ellenére, a tanninban kevésbé gazdag, lágy és selymes vörösboroknak is megvan a maga tábora. A pinot noir egyébként ugyanaz a szőlő mint a németeknél a blauburgunder vagy a spatburgunder, az olaszoknál a pinot nero, a spanyoloknál pedig a pinot negro.

A „kisfenyő” azonban nem csupán vörös szőlőket jelöl. A pinot noirral távoli genetikai rokonságban ott találunk fehér szőlőket is: a pinot blanc-t és a pinot gris-t, amelyek számos más néven is előfordulnak (pinot blanco, bianco, weissburgunder vagy pinot grigio, grauburgunder, grauer mönch és szürkebarát). Elzász egykori Tokay nevű bora is ez utóbbiból készült, de az elnevezés Tokajhoz való hasonlatossága miatt a franciák kénytelenek voltak lemondani a név használatáról, és csak pinot gris-ként forgalmazhatják.

A vörös, ami fehér, vagyis "szürke"

A pinot gris egyébként teljesen más, mint amit a franciák vin gris-ként emlegetnek. A pinot gris-ből fehér bor készül (bár a szürkésfehér bogyó színe vöröses is lehet, és akár halvány rozét is eredményezhet), a vin gris valójában kék szőlőből készített fehér bor. Egy ilyennel kezdtük az estét, a Szeremley pincészet fehér pinot noirjával, ami a borcímke szerint világkülönlegesség. Nos, valóban nem túl gyakori vörös helyett fehér bort készíteni kékszőlőből, de nem egyedülálló dolog. A pinot noir mellett gamay-t is használnak a vin gris készítésére. (Nem is csodálkozom, hogy a gamayvel sokat próbálkoznak, miként lehetne eladható bort csinálni belőle. Beaujolaisben sem nagyon sikerül. De értem én, hogy az összes gamay szőlő helyett valami mást telepíteni nagyon drága lenne. A pinot noirt viszont kár erre fecsérelni.)

A Szeremley-féle fehér pinot noir is arra jó, hogy kipróbáljuk, megkóstoljuk, aztán úgy döntsünk, hogy ha már pinot noir, akkor inkább legyen vörös. A bor nem is nagyon hagyta magát: hiába lett az alapszíne fehér (alig, vagy egyáltalán nem hagyták állni a fehér húsú bogyókat a vörös szőlőhéjon), át meg átszüremkedik a boron egy rózsaszín árnyalat, ami érdekes színt kölcsönöz a bornak.

A hagyományos vörös pinot noir Szeremleynek is ígéretesebben sikerült, megnyugvással kortyolgattuk az ismerősebb ízeket. De hátra volt még három, és a borkóstolások íratlan szabályai szerint egyre jobbak következtek. Gál Tibor pinot noirja, majd egy eredeti burgundi, Givry-ből. Az utóbbi nem a csúcskategória, nem a 1-er Cru besorolásból való, nem a hordóban-palackban éveken át érlelt változat, hanem a fiatal 3-4 éves burgundik közül való volt. Sajnos a kíváncsiság alig engedi meg, hogy egy valódi, jó helyről származó burgundit, úgy ahogy kell, 10-15 évig kerülgessen az ember, és csak utána bontsa ki.

Egyszer – köszönet az évtizeden át önmérsékletet tanúsító barátnak – engem ért a megtiszteltetés, hogy egy több, mint tíz éves Pommardból származó burgundit együtt nyithattunk ki, pár éve, egy kellemes nyári este végén. Egyik most leírt „kisfenyő” sem vette fel vele a versenyt!

Azazhogy mégsem. A pannonhalmi pinot noir testessége, mély illata, gyümölcsös aromája azt a nyári estét idézte fel bennem – ezért is illett a sor végére. Hátránya, hogy ha az összhatásból levonnánk a tölgyfahordó erőteljes barrique ízét, akkor nehéz lenne eldönteni, hol is a helye az apátsági bornak. Ezért is hagyjuk inkább a feltételezéseket, őrizzük meg az összhatást, úgy, ahogy a bor palackból a pohárba került – a tölgyfa zamatával együtt. Végül is ez a kész termék, ezt vettük meg, az autóhoz a kerék is hozzá tartozik, anélkül igencsak zötykölődne az úton...

Aztán, ahogy lenni szokott, a legtöbb borkóstoláson, következett a „visszakóstolás”. Amikor a végén kiválasztunk egyet a korábban megízlelt borok közül, hogy még jobban meg tudjuk becsülni azt, hogy hová is jutottunk el a bor-sor végén. Itt a Szeremley (vörös) pinot noirra esett a választás. A sorban a második az ötödik után, visszakóstolva igazolta, hogy ott, a sor elején volt a helye: akkor jó szívvel kortyoltuk, de a végén már csalódást keltett.

Végül – hiszen az elején annyit találgattam, hogy a pinot-pineau-kisfenyő-toboz elnevezésnek hová is nyúlnak vissza a gyökerei – nem mehetek el amellett, hogy a franciáknak igenis van olyan italuk, aminek az igazi, sőt védett neve: Pineau de Charentes. A finom sárgadinnyéjéről is nevezetes francia régió, amelynek Cognac megye is a része - ugyanazokból a szőlőkből, amelyekből a kiváló párlatot is csinálják - elkészíti a maga „sherryjét”. (Bár ha ezt olvassák, biztosan kikérik maguknak.) Csak azért emlegetem így, mert a pineau is hasonlóképp készül: forrásban lévő mustba konyakot öntenek, ezzel elpusztítják az élesztőgombákat és leállítják az alkoholos erjedést, ugyanúgy mint a sherryvel, a marsalával vagy a portóival is teszik. A likőrbor aztán hónapokon át érlelődik tölgyfahordóban, mire palackba kerül. Népszerűsége miatt már kékszőlőből (cabernetből és merlotból) is csinálják. Jól behűtve, 8-10 fokon, a 16-17 százalékos alkoholtartalmú ital a franciák kedvenc aperitifje lett. Igaz a több éven át érlelt változatai desszertborként, az étkezések végén is kiválóak.

Így bírálnak ők

Hetekig tudtam böngészni a Wine Spectator kiadványát az év legjobb borairól, amikor évekkel ezelőtt a kezembe került. Minden évben kiadják, a száz legjobb eredményt elért bor található benne – és ez a megfogalmazás máris elárul valamit a bírálati szempontokról. Nem a száz „legjobb bor” – hanem a „legjobb eredményt elérő” borok. Hát ennyiben más ez, mint a 100 méteres síkfutás: ott a száz legjobb eredményt elérő a száz legjobb. Mert a mérce objektív, akár ezredmásodpercre. 

A bor azért más. Nincs olyan, abszolút értelemben, hogy a világ legjobb bora. Mert nekem ez, másnak az. És hány olyan bor van a világon, aminek megkóstolásához soha nem jutunk hozzá. A távolság miatt is – meg az ára miatt is. Ezért jók a Wine Spectator szempontjai, mert figyelembe veszik a borok ár-érték arányát is, és emiatt akár egy 10 euró/dollár alatti bor is eredménnyel szállhat harcba a pontokért és helyezésekért.

Napa Valley, California: a Wine Spectator itt is teszteli a borokat

Az amerikai bormagazin munkatársai elképesztő mintából válogatnak évente. Egy év alatt 15 ezer bort kóstolnak végig. A „művelet” a Napa-völgyben, Kaliforniában, a lap New York-i irodájában, és Európában zajlanak, ideális körülmények között. Egy-egy borvidék borait rendszerint ugyanazok a szakértők kóstolják végig, ezzel is ahhoz kívánnak hozzájárulni, hogy az eredmények megbízhatók és összevethetők legyenek, például az előző éviekkel.

Természetesen vakkóstolásról van szó, vagyis a szakértők nem tudják, hogy mit isznak. A palackokat eltakarják, zacskóban tartják, és kódolják. Naponta két fordulóban kóstolnak, 20-30 bor szerepel minkét összeállításban. Tekintettel a vakkóstolásra, mindkét fordulóban egy korábban már értékelt bort ízlelnek meg először, hogy legyen viszonyítási alapjuk.  Ezt a bort természetesen ismerik, és tudják, hogy korábban mennyi pontot kapott. A bírált borsorban is elhelyeznek ismert, pontozott borokat, ugyancsak a „miheztartás végett”, hogy az eredmény a lehető legkövetkezetesebb legyen. A vakon kóstolt borokról alapinformációkat azért tudnak a bírálók, de csak annyit, melyik borvidéken készült, esetleg, hogy milyen szőlőből, és ismerik az évjáratot.

Címkét nem látnak a vakteszt bírálói sem

Van az értékelésnek egy érdekes szempontja. Figyelembe veszik a bor „potenciálját”, vagyis azt, hogy milyenné is válhat a bor idővel, ha majd a csúcsra jut. Ilyenkor azonban az értékelésbe bele is foglalják, hogy mennyi ideig érdemes még várni a palack kibontásával. Más az, természetesen, amikor a még nem is palackozott, fejlődésben lévő borokat közvetlenül a hordóból kóstolják és értékelik a szakértők. Ilyenkor a Wine Spectator gyakorlata szerint nem egy pontszámot adnak, hanem sávosan pontoznak, amelyben az alsó és felső érték akár négy pont különbséget is mutathat.

Az eredmény, ami a bormarketing egyik fontos jelzőszáma (hasonlóan a Parker-katalógushoz) 100 pontos skálán osztályozza a borokat. (Valójában 25 pontoson, mivel az 50 pont alatti eredmény értékelhetetlen, az 50-74 pontot elérő borokat pedig fogyasztásra nem ajánlja a lap.) A 75 pont fölötti „osztályzatok”:

Ami a kóstolás után megmarad...

95-100: Klasszikus, nagy bor

90-94: Kiváló, kiemelkedő karakterű és stílusú bor

85-89: Nagyon jó, különleges minőségű bor

80-84: Jó, kiegyensúlyozott, jól elkészített bor

75-79: Átlagos, iható bor, amelynek lehetnek kisebb hibái

Ha egy bor kiugróan magas pontszámot ér el, akkor azt egy másik alkalommal, még egyszer beteszik egy borsorba, hogy ellenőrizhessék, valóban megüti-e azt a mértéket. Ugyanúgy, ha egy bor hibás, dugós volt, akkor „kap még egy esélyt” egy másik alkalommal.

A teszt végén a megállapításokat úgy összesítik, hogy még mindig nem tudják a bor eredetét, és nem ismerik az árát sem. Az ár ismeretében lehet, hogy fűznek kiegészítő megjegyzést az értékeléshez, de a vakon elért összpontszámot nem változtatják meg. Az ilyen módosítás rendszerint csak az ár-érték aránnyal kapcsolatos.

Az évi 15 ezer borkóstolás nem fölöslegesen elvégzett munka, hiszen a magazin minden számában több száz (!) bor értékelését közli, fogyasztási, borvásárlási tanácsokkal együtt. S ami ezeket kifejezetten szimpatikussá teszi: nem hiányzik közülük a kisebb pénzű vásárlóknak nyújtott Best Value, Best Buy, Smart Buy tanácsadás: amikor az olcsóbb borokban találják meg az értéket – amivel  újabb híveket toborozhatnak a borkedvelők táborába.