Hirdetés

2011. április 26., kedd

Szőlő Hegyalján

Valamikor 80 hold az nem volt kevés. Ahhoz persze, hogy 1945 után hivatalosan kuláknak nyilvánítsanak valakit, nem volt elég. De hogy lekulákozzák, meghurcolják, elhurcolják, több hét után engedjék haza, ahhoz igen. Megesett ez az én családomban is.

Pedig a 80 hold egy nyolc gyerekes családban épp csak a megélhetéshez volt elég. Rengeteg munkával. És abból a 80 holdból arra az egypár hold szőlőre volt mindenki a legbüszkébb. Hát persze! Hegyalján, mi másra? A szőlő valahogy még a téeszbe sem került be. A többinek a java része, kényszerűségből - igen.

„Apai jogon” magam is jártam ott egyszer, megnézni azt, amire ő mindvégig büszke volt – még akkor is, amikor már semmi köze nem volt hozzá. Mert az még akkor is a „mi szőlőnk” volt. Neki. A nadrágszíj-parcellákból ugyanis 1/8-ad részt (az ő jussát) a Mama eladott, hogy tanulhasson tovább. Föld tehát már nem járt neki. Egy nyolcad rész, tíz hold – abból lett két egyetemi év és egy háború miatt meg nem szerzett diploma.  Helyette Don-kanyar, kétszer. Aztán a másik véglet, az amerikai fogság.

Valahol Hegyalján - ez nem a családi dűlő...

A szőlőt tehát jog szerint már nem nevezhette magáénak. De a családé volt, ezért a sajátjának érezte. A hegyközi kisvasúton mentünk oda, a kert végében lévő megállótól, Hosszúláztól, ameddig lehetett (talán Köveshegyig vagy Károlyfalváig?), aztán ott leszálltunk. De jócskán kellett még gyalogolni. Amikor odaértünk, előttünk egy dűlő, hagyományos, nem kordonos  művelésű szőlővel, amit könnybe lábadt szemmel nézett. A több mint negyven év előttiekből ennyire emlékszem.

Meg arra, hogy Apám két dologtól tudott lázba jönni: ha a Don-kanyarról beszélt (és enélkül  vasárnapi ebédet megúszni alig lehetett), meg a tokajitól. Nem azért, mert többet ivott volna belőle a kelleténél, dehogy. Egyszerűen mérhetetlenül büszke volt arra, hogy arról a vidékről származik. Zemplénből, Hegyaljáról, ahol a világhírű tokaji is terem. S hogy a családjának még „szőleje” is volt arrafelé.
 
Tokajit inni ünnep volt. Anélkül jeles évforduló, névnap vagy születésnap nem múlhatott el. Legbecsesebb ajándéka egy olyan palack volt, amit fillérekért címkéztek meg az ő nevére. Hitte, hogy az az ő saját tokajija.

A  régi szőlő, úgy tudom, ma is megvan. Családon belül. Maradjon is így, értő kezekben, mert addig minden rokon továbbra is kicsit sajátjának érezheti...

2011. április 20., szerda

Macskapisi

Irigykedve szoktam hallgatni a szakértők elemzését  egy bor kóstolásakor, ahogy az ízeket, aromákat, illatokat leírva szinte költői felsorolásokba bocsátkoznak. Mi minden érezhető ki egy-egy szippantásból vagy kortyból!  Ez valóban nem megy tanulás nélkül. No nem a beszéd, hanem az érzékelés.

Gyertyafény előtt a tokaji a párás pohárban
Kisebb (és nagyobb) trükkök sorozatát kell megismernie valakinek, a bor maradéktalan élvezetéhez. Már az sem mindegy, milyen pohárba kerül a bor, vagy hogy egy-egy palackot a megkóstolása előtt mennyivel kell kinyitni, melyik bor milyen hőmérsékleten fogyasztva a legjobb? Miért és hogyan kell körkörös, laza csukló és karmozdulatokkal „lögybölni” a bort a pohárban, hogy az illatanyagok a legjobban felszabaduljanak?

Akik már nem ma kezdték, arra esküsznek, hogy a pohár formája is számít a kóstolásnál. Mert a „csúcs borospoharak” formáját  – hogy a márkát most ne írjam ide – állítólag úgy tervezték meg, hogy az egyes fajtákat „épp oda öntse” az ember szájába, ahol annak az íze a legjobban érezhető. Vagyis nem csak akkor más egy bor, ha bögréből (isten őrizz!) vagy  megfelelő pohárból isszuk – hanem a valódi boros poharak között is óriási különbség van. Hogy ez valóban profizmus vagy csak sznobizmus, azt bevallom, nem tudom eldönteni, mert igazi, „márkásnak” mondott poharat még nem volt módom kipróbálni.

Ami nekem a legnagyobb nehézséget okozza, az a különböző illatok azonosítása. Főképp a vörösboroknál a „fekete gyümölcsöké”. A fehéreknél a bodza, az akác, vagy a méz kicsit könnyebben megy. Jó lehet azonosítani a barrique-olt boroknál a jellegzetes füstös, vaníliás ízt is.  De ennek vége lesz, mert megtaláltam az igazi oktatási SEGÉDESZKÖZ-t, egy társasjáték formájában. Helyesebben: több társasjáték formájában. Nem olcsó mulatság egy nagyobb dobozt beszerezni, sok tízezer forint, de a hobbi sokaknak megérhet ennyit.



Tanulságos átböngészni azt a táblázatot, amit az aromarudacskákat tartalmazó dobozokhoz mellékelnek. Hatvanféle különböző, és időnként igen meglepő illat szerepel a rubrikákban, hogy ezeket lehet felfedezni rendszerint a különböző borokban. 
A kisördög persze azt mondatja velem, nem is biztos, hogy mindegyik illat azonosítható  azokban a borokban, amelyekről egy szakértő beszél, de az biztos, hogy egyre több mindent vehetünk észre magunk is, ha egy ilyen készlet a segítségünkre van.

Levendula, citrom, jázmin, ibolya, keserű mandula, pisztácia, banán, kávé, szeder, vaj, ananász, kókusz, mogyoró, alma, cédrus, dohány, borostyán, rózsa, szantálfa, öreg bőr, ánizs, eper, vanília, fahéj, dinnye, keserű csokoládé, széna, füge, szilva, karamell, füge, lichi, grapefruit, őszibarack, dió, zöldbors – ez az üvegcsék, rudacskák korántsem teljes kínálata a különböző dobozok tartalmából.

És a legmeglepőbb: a macskapisi. Aki már érezte ezt az átható, borzasztóan erős illatot – az eredetit, a cicákét - bizonyára nem akar vele találkozni egy üveg bor kibontásakor. Nem is értem, hogy egy ilyen készlet ezt miért tartalmazza? Ezt ugyanis nem érdemes „azonosítgatni”. Attól a bortól, amelyikből ez érezhető, attól gondolkodás nélkül, azonnal meg kell szabadulni!

2011. április 16., szombat

Sexy boy!

A lány hosszú szőke haja lobogott a szélben, ahogy suhant lefelé a sípályán. „Sexy boy! Sexy boy!” – kiáltotta többször, miközben három száguldó srácot próbált utolérni. Mindhárman csupán egy szál alsónadrágban és persze síbakancsban, síléccel voltak, és látszólag menekültek az őket üldöző szőkeség elől.

Jópofa, megrendezett jelenet volt, az áprilisi síelők megmosolyogtatására a francia Alpokban, csaknem 3000 méter magasan, ahol még megmaradt a hó a hivatalos szezon utolsó előtti hetén is.

A távolban középen a Mont Blanc csúcsa
A fiúk egyáltalán nem fáztak, és az sem nagyon zavarhatta őket, hogy az egyikük bukott, és félpucéran kényszerült meghempergőzni a hóban. A levegő ugyanis több, mint 20 (!) fokos volt és tűzött a nap. Az átfagyott síelők átmelegítését szolgáló „vin chaud”, azaz a forralt bor már szinte teljesen hiányzott is a pályák melletti sok-sok „chalet” kínálatából. 

Savoya: a szőlő itt is megterem
Gyakran elgondolkodom azon, hogy a 170 millió hektoliter fölötti európai bortermelésből vajon mennyi fogy el így, forralt borként? Hiszen abban nem nagyon szokás kételkedni, hogy cukorral és fűszerekkel feljavítva, vízzel jelentősen felhígítva nem a legjobb borokat kínálják... De legalább így kelendővé tehetők azok a borok, amelyeket például Savoie-ban, a francia Alpok magasabb fekvésű szőlőiben készítenek.

Mert bor természetesen itt is van, és szokásomhoz híven igyekeztem egy pár helyi készítésű palackkal kipróbálni, vajon szívesen fogyasztanám-e rendszeresen is a tartalmukat. A család általában lebeszélne erről a szokásomról, s ha hallgatnék rájuk, megkímélném magunkat a csalódásoktól. Alapvetően optimista természetemmel azonban igyekszem esélyt adni a helyi termelőknek. Sajnos, igen gyakran bebizonyosodik, hogy a jó tanácsokat komolyabban kellene venni.

 Most például egy helyi versenyen aranyérmes 2009-es „mondeuse” nem váltotta be a reményeimet. Pedig a kézzel szüretelt szőlő gondos, hozzáértő gazdákat, a mutatós címke és a dombornyomásos palack pedig igényes tartalmat ígért, az eredmény csalódást okozott. A kesernyés utóízt érezve azt gondoltam, bárcsak ezt is forralt borrá „javították” volna.

Ilyenkor persze az gondolkodtat el, hogy az aranyérmet vajon mire adták? Engem csalnak meg ennyire az érzékeim? Mert ha valami finom, akkor azt nem fitymálja le az ember. Ha viszont nem az, akkor mások miért értékelik arany trófeával? Nem akarok rossz ízű találgatásokba bocsátkozni, és lebecsülni a helyi szakmai seregszemlék értékét, de lehet, hogy az egyik évben az egyik, máskor a másikat jutalmazzák, és függetlenül a terméktől előbb-utóbb mindenkire rákerül a sor?

A téli vagy inkább tavaszi nyárban azért voltak kellemes élmények is: a forralt bor helyett inkább hűsítő rosékra vetemedtem a pályán, és egy „hordóból csapolt” Rhône melléki (Côtes du Rhône) rosé is (asztali bor minőség), de még inkább egy negyed literes palack Pays d’Oc cinsault rosé volt az, amely figyelemre méltó, friss, gyümölcsös, nyári ízt idézett a havas sziklák között. A cinsault szőlőfajta mindeddig még ismeretlen volt számomra, de ezek szerint nem szabad idegenkednem tőle!

Cinsault rosé - gyorsan kiürült a kis palack
A következő nap aztán sok mindent megváltoztatott. A hegyek ködbe burkolóztak, a tél visszatért egy napra, ami jót tett a latyakos pályáknak, és ismét előkerült a forralt bor, amit magam is átfagyva kortyolgattam egy vendéglő teraszán.

És ez is megér néhány sort. Az étterem, a Chalet de la Marine  Európa legmagasabban fekvő vendéglője. Michelin-csillagos séfeket is látott már vendégül, működése iszonyú szervezett, kiszolgálása gyors, személyzete kedves, és udvarias.
Jó volt látni, hogy a pincér az pincér, nem felszolgáló (felszolgálni ugyanis mindenki tud, aki akar, de a pincér, az egy szakma – régen tanították is!!). Elveszi a kedvem, ha a felszolgáló odajön, megkérdezi „Mit hozhatok?”, majd mikor elmondom, azt mondja: „Jó!” Vagy a szókincse csekély, vagy viselkedni nem tud, vagy mindkettő.

Tömegek a bejárat előtt is: Chalet de la Marine
A borlap is a helyhez méltó. Kínálják a helyi borokat (talán tisztességből vagy udvariasságból), de forgalmuk inkább a nevesebb burgundikból és bordeaux-i italokból van, amit nem csodálok.

Az egész attól jó, hogy ott, a sípályán nem ilyet vár az ember. A hagyományos „hütte-hangulat” helyett a visszafogott elegancia hódít, és mivel a jó ízlés - jó ízekkel is párosul, még a többi „chalet”-nél jóval magasabb árak sem csökkentik a tömeget.

2011. április 6., szerda

Álhír és országimázs

Azt olvasom, hogy a malbec: magyar. Meglepő hír, de azért ne bízzuk el magunkat.

Csak használhat Magyarországnak, ha a világ borszerető közvéleménye úgy tanulja meg, hogy nekünk köszönheti ezt a szőlőfajtát. A belőle készülő bor ugyanis kellemes, gyümölcsös, mégis testes, erős  - és egyre népszerűbb ital. Bevallom, nekem is kedvenceim közé tartozik.

 Az interneten következetesen tartja magát az az értesülés, hogy a malbec szőlőfajta egy magyar szőlősgazdáról kapta a nevét, aki néhány száz éve a vesszőt maga vitte Franciaországba, és az új fajta onnan terjedt el a világ számos pontjára. Van ahol megemlítik, hogy ez meg nem erősített értesülés, de attól még a többiek  átveszik, teljesen hitelesnek tartva a hírt.
A malbec az írások szerint a magyar gazda vezetéknevéből származhat, ami lehetett Malbeck vagy Malbech is. Az egyik forrás 400 névváltozatot emleget, ami szinte felfoghatatlan – és ellenőrizhetetlen. Meg talán túlzás is. Köztük teljesen eltérő hangzású-írású nevek is vannak, mint például Côt Noir, Auxerrois vagy Pressac. Mindezek ugyanazt a betegségekre egyébként sajnálatosan érzékeny fajtát jelölik. Igaz, a nemesítésekkel és a termesztési körülmények feljődésével csökkent a malbec veszélyeztetettsége. A fajta egyébként elterjedt volt Bordeauxban is, de az 1955-ös nagy fagyok után csak a korábbi terület egy negyedén maradt meg. Az ellenállóbb cabernet sauvignont és a merlot termesztették később a helyén.



A malbecnak ugyanis  vékony héjú szemei vannak, és több napra, melegebb időre van szüksége, mint a másik két fajtának. Ezért is lehet, hogy Bordeauxtól beljebb, Cahors környékén vált uralkodó fajtává. Persze, sötétvörös, már inkább lilás színe miatt szívesen házasítják a két nagy fajtával Bordeauxban is, a Loire mentén pedig rendszerint a cabernet franc vagy a gamay lehet a társa.


Manapság Argentínából érkeznek a legfinomabb malbec borok. Azt mondják, egészen magasan, jóval 1000 méteren tengerszint felett termesztik a szőlőt az Andok lejtőin.  Példa erre a Vinalba borászat vezető márkája, a  2008-as reserva malbec, amely itt állt már egy pár hete a pincénkben, és a hír hatására kinyitottam, felidézendő a kellemes aromát. Most sem ért csalódás – merthogy a tartalma már nem volt ismeretlen.

És akkor most mi legyen? Kezdjünk kampányolni, hogy nem, kérem, a malbec nem is biztos, hogy magyar eredetű?

Olyan keveset tudnak a világon az igazi magyar borokról, hogy ezzel a tévedéssel (persze, ha egyáltalán az), még mindig kevesebb szó esik rólunk, mint megérdemelnénk. Arról nem is beszélve, hogy annyi mindenről nem tudják, hogy magyar, pedig az! Vagyis ezen most inkább bölcsen mosolyogni kell, és elfogadni, hogy ez alkalommal valószínűleg a javunkra téved a világ.

2011. április 3., vasárnap

Guggolós

„Visztek-e bort?” – kérdezte annak idején Tatuska, amikor havonta egyszer nála költöttük el a családi ebédet, a szűkös, komfort nélküli ferencvárosi szoba-konyhában. Tatuska a feleségem nagyapja volt, Isten nyugtassa, aki majd kilencven évesen is bort csinált, ott lenn az Alföld „tengersík vidékén”, Szegedtől kicsit északra, tehát nem a leghíresebb alföldi borvidéken.  A bor – ennek megfelelően – olyan is volt. Olyan, mint a többi, amit arrafelé a szomszédok is csináltak maguknak, talán kövidinkából otellóból, oportóból.

A faluban lakott a fél család, mindenkinek volt saját bora, mindegyiket meg is kellett kóstolni a jó zsíros, alföldi kajához. „Ögyetök, az anyátok úristenit” - ez volt Pista bácsinál, Tatuska bátyjánál a „jó étvágyat”.  Így szól a családi legendárium. Pista bácsi igazi borbély volt, nagy termettel, nagy hanggal és nagy tekintéllyel, állítólag még fogat is tudott húzni. A másik szomszédban Eta néni lakott, özvegy volt, nála már a fiai gondozták a szőlőt. Bor ott is lett. Igazi verseny volt a testvérek között minden szüretkor: kinek lett több bora, kinek hány fokos. Mustot sose hagytak eleget a gyerekeknek, épp csak egy keveset, pedig az tényleg jó volt. Attól féltek, nem tart ki a termés jövő őszig, de ilyen nem nagyon fordult elő. 
 
Szóval, mi szabódtunk, hogy most nem vinnénk, majd legközelebb, de nem volt menekvés. Vinnünk kellett egy csatos üveggel. Két literessel.

A csatos üvegek bontatlanul  gyülekeztek a pince vagy a garázs eldugott sarkában. Merthogy igazi, úgynevezett guggolós bor volt a Tatuska bora. (Aki nem tudná: azért „guggolós” a guggolós, mert aki egyszer kapott belőle, utána guggolva megy el az ablak alatt, hogy nehogy még egyszer megkínálják belőle.)

A szőlőnek már nyoma sincs

Pedig Tatuska mindent megtett, hogy a bor jó legyen. Dolgozott vele, hiszen rendszeresen lejárt, még – mondom, majd kilencven évesen is, egyedül (!) a dél-alföldi házba, ahol a kertben ott volt a szőlő. Metszette, kapálta, kötözte.  De mit lehetett tenni? Egyrészt a szőlő sem volt igazi, másrészt a „terroir”, tehát az adottságok sem igazi borvidékhez méltók.

Egyszer, tavasszal  utána mentünk egy-két nappal (hogy ne busszal, vonattal kelljen Pestre visszajönnie) és mit láttunk? Éktelen zajban motoroskapázik az öreg a szőlősorok között. Ő úgy mondta: meglokátorozom a szőlőt. A motoros kapát, a rotátort hívta lokátornak, nyilván félreértette egyszer, ami nem csoda, mert alig hallott.  Nem sokat hallott ő a motor zajából sem. Az volt hihetetlen, hogy abban a korban meg tudta tartani a gépet.

Az egyik szüreten vele volt az egész család. Minden úgy volt, ahogy annak lennie kell. Pálinka, fröccs a tavalyiból, hogy jól menjen a munka. Szedtük, préseltük, hamar meglettünk vele – talán 200 négyszögöl volt az egész terület. Ebédkor Tatuska még tósztot is mondott. (Bevallom, átaludtam a fáradtság meg a fröccsök miatt, de a mai napig bánom.)

Hanem azért a bornak mégiscsak volt haszna. Kiválóan konzerválta a nagypapát, aki 93 évesen – lényegében szervi bajoktól mentesen – egyszerűen elaludt, és többet már nem ébredt fel. Túlélt két világháborút, 56-ot és valamennyi testvérét. A család szerint ebben a bornak is szerepe volt. Részben a munka a szőlőben, a jó levegőn, részben az alkohol zsíroldó hatása miatt. Tati ugyanis irdatlan zsírokat evett meg minden létező formában. Reggelire, vacsorára csak szalonnát. Füstöltet, vagy fehérszalonnát, nyersen katonázva, vagy vöröshagymával megsütve rántottának. Puccos, drága húsosat soha. A levesben főtt marhának csak a kövérjét mindig. A Haller-piacon kapható legzsírosabb marhahús került a fazékba, annak zsíros része az ő tányérjára. Késsel kockákra szeletelte a rezgő, szürkésfehér főtt hájat, rendesen meglocsolta paradicsomszósszal és megette. Kanállal. Nem bírtuk nézni. Aztán legurított hozzá egy, legfeljebb két fröccsöt. Soha nem többet. A családban mindössze egy alkalomra emlékeznek, amikor kicsit becsiccsentett. Este hol fröccsöt ivott (egyet), hol teát, amibe szintén bort tett. Vagy pálinkát, az is ő főzte, de ez egy külön történet.

A dél-alföldi ház még megvan...


A „Chateau Tatuska” – a dél-alföldi ház még mindig megvan.  A hordók azonban kiszáradtak, a dongák szétváltak, azokba már nem kerül bor. A szőlőnek nyoma sincs. A prés már darabokban, de még összerakható. Nem engedtem sem kidobni, sem eladni. Én ugyan még soha nem csináltam bort, de ha egyszer mégis szeretnék, a szőlőprés már megvan hozzá.

Borválság is van?


Van ám, méghozzá régebben, mint a mostani nagy, gazdasági. Brüsszelben már öt éve megkongatták a vészharangot, mert vészesen csökken a borfogyasztás Európában. Évi 750 ezer hektoliterrel. Ez a bortermelés mintegy fél százaléka, és az évente előállított 176 millió hektoliterhez képest elenyésző. Mégis jelez valamit.

Mint ahogy az is, hogy az európai export stagnál (ha nem csökken), miközben a behozott bormennyiség emelkedik. Még mindig egy millió hektoliterrel magasabb az export, de a különbség is csökken. Hogy miért? Mert az import borok Ausztráliából, Dél-Amerikából, Amerikából és Dél-Afrikából egyre kedveltebbek. Azokból évről-évre többet el lehet adni, miközben az európai eladatlan készletek mind magasabbra emelkednek.

Csökkenteni kell az eladatlan készleteket

Hogy az eladhatatlan bormennyiség ne nőjön tovább, az Európai Unió eddig rengeteg pénzt áldozott arra, hogy bepárlással csökkentsék a készleteket.  Brüsszelben azonban úgy gondolták  – még 2006-ban – hogy nem fizetnek dupla támogatást. Először az olyan szőlő termeléséért, amiből csak eladhatatlan bort lehet csinálni, másodszor pedig ennek az eladhatatlan bornak a bepárlásáért. A rossz bort inkább ne is állítsák elő! Ezért inkább a gyenge bort adó szőlőültetvények kivágását kezdték támogatni, a korábbinál jóval magasabb összeggel. Az így megmaradó bepárlási támogatást bormarketingre fordítják, hogy az eladásokat növelni lehessen. Ez így logikusnak hangzik, de majd jövőre vizsgálják meg az illetékes miniszterek, hogy ez is valósult-e meg a tervekből.

A minőségi váltást segíti majd, hogy a korábbi telepítési tilalmat a felülvizsgálat után el fogják törölni, hogy akinek nincsenek értékesítési gondjai, az növelhesse a termőterületet.

A szőlőskertek száma egyébként a hetvenes évek óta csökken Európában. A túltermelés miatt akkor kezdték ugyanis „ösztönözni” azokat, akik felhagynak a bortermeléssel. Így az akkori  4,5 millió hektár helyett 2005-re már csak 3,4 millió hektáron termett a borszőlő az EU-ban. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy az unióban másfél millióan élnek szőlőtermesztésből, akkor azonnal kiszámítható, hogy a birtokok túlnyomó része alig haladja meg az 1-2 hektáros méretet.

Mindezek ellenére, az eladatlan készletek mára elérték az egy év alatt előállított bor mennyiségét. Pedig a bepárlással minden évben a bor 15 százalékát kivonják a piacról. Közben, a hatalmas felhalmozott készletek már annyira leszorították az árakat, hogy  a minőségi bortermelők is inkább bepárlásra adják át boraik egy részét, hogy megtérüljön nekik valami.

A cél a fogyasztási szokások megváltoztatása - kisvendéglő Saint-Emilionban

 Az uniós borreform – vagyis a támogatási rendszer változása – hozhat, kikényszeríthet eredményeket. Az igazi jó hír azonban az lehetne, ha a fogyasztói szokások változnának meg.  Ha a statisztikák szerint  nem az „új világ”-beli borok lennének egyre kedveltebbek, hanem a világ legjobbjainak mondott európaiak. Mert ma még hihetetlen, de Kína a textilipar és az elektronika után a borpiacon is készül. Tanulnak, tájékozódnak, befektetnek, beruháznak, és szakértői berkekben már most is elismert minőségű italokkal rendelkeznek. És ha az ausztrál vagy chilei borok  kiemelkedő ár-érték arányukkal hódítanak a piacon, akkor az olcsóságukról  ismert kínaiak a borászatban is okozhatnak nagy meglepetéseket.