Vegyes házasság

A borászatban is vége az „apartheidnek” Dél-Afrikában. Az őszi nagy borvásár katalógusában, amit mindenhová kézbesítenek, amikor szüret idején és az újbor érkezése előtt igyekeznek kisöpörni a készletet, észrevettem ugyanis egy ritkaságot. Nem gyakran keverik ugyanis a borászok a fehér- és a vörösbort. És nem is mindenhol. Mert az csak amolyan „pancs”.

 

A lista azonban bővül. A dél-afrikai Nederburg borászat a vörös shirazt és a fehér viognier-t házasította össze. Bár ha a házasítás a külön-külön elkészített borok párosítását, majd (hordós vagy palackos) érlelését jelenti, akkor a dél-afrikai példa nem is házasítás. Mert a 97 % shirazt és 3 százalék viognier-t már együtt is préselik, így értelemszerűen együtt megy végbe az erjedésük is. A 97 százaléknyi shiraz ráadásul annyira magas, hogy a legtöbb országban fel sem kellene tüntetni, hogy más is van benne, nevezhetnék fajbornak is. (Vigyázat, a házasítás nem a borok keverése! Az is létezik, de csak asztali boroknál alkalmazható. Minőségi boroknál, ugyanarról az eredetvédett termőhelyről származó borok esetében nevezik házasításnak az eljárást, több különböző szőlőfajta borának harmonizálását.)

Vendégváró malacsült a horvát országút mentén (depositphotos.com)

A nagy múltú dél-afrikai borászat egyébként nem tett mást, mint alkalmazta a franciák réges-régi gyakorlatát. A Côte-Rôtie borvidéken, a Rhone folyó mentén akár 20 százaléknyi viognier-t is hozzáadhatnak a syrah-hoz, de rendszerint kevesebb mint 5 százalék kerül a borokba. Méghozzá azért, hogy a vörös bor színe stabilizálódjék, tartósabb maradjon a „kopigmentáció” révén. Különbség viszont, hogy a franciák külön szüretelik (hiszen az ottani klímában nem egyszerre érik a két szőlőfajta), és erjesztéskor adják csak hozzá a shirazhoz a viognier-t.

A viognier egyébként valószínűleg dalmát eredetű szőlőfajta. Ahol inkább a malvazija (úgy írom, ahogy a horvátok) a jellegzetes fehér bor. Még a malacsülthöz is az fogyott a nyáron, aminek persze a még késő este is tomboló hőség volt az oka. Jobban esett az illatos, hűvös malvaziját inni mellé, mint egy szárazabb vöröset. A malachús persze valahol még átmenet a fehér és vörös húsok között, vagyis nem feszegeti nagyon az étel-ital párosítás szabályait.

A malvasiát nem véletlenül hozom szóba: ugyanabba a sorba illik, mint a már említett viognier: hozzáadják a vöröborhoz, kisebb mennyiségben – például a chianti hivatalos leírásában is megtalálható, 15 százalékot is elérhet az aránya.

Visszatérve a viognier- hez: miközben a hagyományos francia fajta még a franciáknál is csaknem kipusztult a hatvanas évek közepén, mára itt-ott magyar borászok is kísérleteznek vele.

Simon József viognierjét kóstoltam, és az elsősorban vörösborairól nevezetes egri borász méltán pályázhat elismerésekre ezzel a fehérrel is. Sűrű volt, érett, aranyba hajlóan sárgás színű, illatos és gyümölcsös is. Jóval testesebb, erősebb volt bármelyik francia párjánál, amelyhez eddig hozzájutottam.

Az egri borász csúcsbora, a „Don Simon” ugyancsak megérne egy méltatást, bár a Bordeaux-i borvilágkiállításon megszerzett éremnél nem kell beszédesebb elismerés.

Sajnos a világ mégsem az ő borára gondol, amikor Don Simon feliratú palackokat (és dobozokat) lát. A óriáscég az egyik legnagyobb spanyol bortermelő, 100 országban 150 millió liter bort ad el. Leírva a két név esetleg összekeverhető, de a bor kóstolva bizonyosan nem...