Magas, szőke férfi, felemás borokkal

Igen, Pierre Richard. Aki épp Brüsszelben ajánlotta borait, és ezt az alkalmat nem lehetett kihagyni. Bár mint kiderült, a bort – végülis – ki lehetett volna. 

Ha színészből lett borászra gondol az ember, leginkább Gérard Depardieu ugrik be, aki már egy badacsonyi birtokra is szemet vetett, de Robin Williams is elkezdett borászkodni. A művészvilágban nem ismeretlen, hogy a borászkodás felé nyisson valaki: a filmrendező Coppola a kaliforniai Napa-völgyben kezdte, de Stingről is úgy hírlik, hogy megpróbálkozott a borkészítéssel.

És Pierre Richard is. Birtoka Dél-Franciaországban,Corbiére-ben terül el, közel a Földközi-tengerhez. 1986-ben vásárolt meg egy 50 hektáros területből 20 hektárt, és az elhanyagolt táblákat elkezdte újjáéleszteni. Az első szüretet három évvel később tartotta, a Château Bel Evêque azóta már eredetvédett (AOC) borokat készít, de már az első évjárat, a 89-es is számos díjakt nyert különböző  borversenyeken.

Tagadhatatlan, ha valaki ismertté – mondjuk ki: világhírűvé – vált egy területen, könnyebb dolga van, ha máshol akarja kamatoztatni népszerűségét. Mert kíváncsiak rá. A brüsszeli Rob Gourmet Marketben is, alighogy bemondták a hangszóróban, hogy meg lehet kóstoni Pierre Richard, a neves francia színész borait, és aki vásárol, annak dedikálja is a borcímkét a művész, olyan tömeg kerekedett, hogy alig lehetett hozzáférni az asztalhoz. És ez nem az „ingyen pia” miatt volt, félreértés ne essék. Egy szinttel lejjebb is volt kóstoló, elzászi fehéreket és dél-amerikai vörösöket ajánlott egy kereskedő, nem is tudtam ellenállni egy újabb üveg chilei carmenere-nek.

Errefelé egyébként minden hétvégén, minden nagyobb élelmiszerlánc borrészlegénél, de a  vinotékákban is rendszeresek a kóstolók, ahová szinte lassszóval kell fogni az embereket. (Ami persze a kóstolóként kínált borok miatt is lehet. Egy ideig én is próbálgattam ezeket a borokat,  hátha ismeretlen kincsre bukkan az ember, de nem sikerült.)

Az asztalhoz is alig lehetett odaférni

Pierre Richard boraihoz azonban nem kellett lasszóval fogni az embereket. Jöttek, örültek, hogy látják a színészt, megkóstolták a borait és vásároltak is. Vásároltam én is, mert a fehér ízlett. A Démon de l'Evêque Blanc 2009 kifejezetten illatos, gyümölcsös, és üdítően friss volt. Fehér grenache (!) és bourboulenc szőlőből készült. A vörösként jól ismert grenache fehér párját már kóstoltam, de a bourboulenc-et nem ismeretem eddig. Érdemes lesz keresni olyan palackot, amelyben csak ez a szőlő található, mert valahonnan azt gyanítom, hogy ez tehette annyira kellemessé az összhatást.

A kép tehát Pierre Richard vörösbora miatt „felemás”. A színész pincészetének, a Cave de Pierre-nek az alapbora, a Château Bel Evêque nem nekem való. Nem torok- hanem ajakszorító volt kóstolni az erősen savas, kifejezetten száraz bort, aminek összetevői közül (carignan, syrah, grenache, mourvedre) a legutolsót kárhoztatnám, de akkor hogy lehet, hogy a monastrellből (a mourverde spanyol megfelelője) rendkívül ígéretes bort tudnak ott még délebbre készíteni.

A pinceszinten a carmenere-t akciós áron, olcsóbban árulták, mint máshol. Pierre Richard borait viszont 3 euróval többért adták, mint az interneten. Igaz, ott hatot kell minimum rendelni belőle, amihez a szállítási költség még palackonként 2,50. Vagyis az az egy üveg fehér csak 50 centtel volt drágább. És még dedikálta is nekem.

Ennyit csak megér a már megőszült magas szőke férfi aláírása...

Szigorúan ellenőrzött ausztrálok

Az ausztrál nemzetközi borverseny állítólag a legszigorúbb a világon. Mert a benevezett borok alig 15 százaléka kap valamilyen díjat. Ez valóban magyarázhatja, hogy miért csalódik annyiszor az ember, amikor egy arany plecsnis bort vesz meg. Reménykedik, nagyokat nyel, amíg kibontja, aztán kiderül, hogy egy – jó esetben – átlagos palack került a birtokába. Mert sok a verseny, sok a díjazott, tehát sok a plecsni. Túl sok. A jó bor meg kevesebb.

Az ausztrálok nem csak a szigorukkal különböznek ám. Ők szervezik az egyetlen borversenyt, ahol a borokhoz kategóriánként más-más ételt társítanak, és az értékelés elengedhetetlen szempontja, hogy a bor hogyan társul az étel ízvilágához, illetve a kategórián belül melyik bor illik legjobban az elkészített ételhez. Vagy inkább ételkölteményhez.

Sült galambmell gombás tésztaágyon - idén ez járt a pinot noir mellé

A TOP100wines versenyre 2000 nevezést fogadnak el, és az mondják, nem válogatnak, tehát a világ bármely borászata küldheti a palackokat (110 ausztrál dollár a nevezési díj). Az interneten lehetett nevezni, majd a zsűri számára minden nevezett borból hat palackot beküldeni (a desszertborokból, likőrborokból hármat).

A 2012-es verseny bírálata épp október közepén zajlott. Több fázisban.

Az első körben a 12 tagú zsűri hat párt alkot, és előminősítést végez a kétezer benevezett borból. Céljuk, hogy húsz százalékot tartsanak meg a döntőre, vagyis mintegy 400-féle bort. A bírált borokat itt még étel nélkül kóstolják, anélkül, hogy a bor eredetét ismernék. Csak a fajtát, vagy házasítás esetén a fajtákat ismerik, ennyi szerepel a bor kísérőlapján. Sem az ország, sem a borvidék, sem az évjárat nem számít, arra figyelnek, hogy milyen a bor ízhatása, harmóniája, egyensúlya.

Dolgozik a zsűri az első kör válogatásán

Egy két tagú panel ugyanazokat a borokat kóstolja, de a tagok külön-külön hoznak döntést, amit a zsűrielnök vet össze. Például: 35 borból hetet juttat tovább mindkét zsűritag. Ha öt esetében egyezés van, vagyis ugyanazt az ötöt javasolják mindketten, akkor az öt kiválasztott bor máris bekerül a döntőbe. Ha a többi borban nem egyezett a két zsűritag ízlése – ez két-két bort jelent, összesen négyet – akkor azokat a zsűrielnök újrakóstolja, és ő dönt arról melyik kettő megy tovább. Érvelés, győzködés, vita nincs.

Számoljunk kicsit: a 2000 nevezett bort hat páros kóstolja végig, ez legalább 330 bor páronként – ennyit értékelnek öt nap alatt. Nem is olyan könnyű munka!

Az első kör után, amikor 400-asra, a nevezettek 20 százalékára szűkítették a mezőnyt és kialakult a döntő, kategóriákba sorolják a résztvevőket: pezsgők, vörös pezsgők, desszertborok, likőrborok, aromás fehérborok, rozék.

Érdekesség, hogy külön kategóriát képez két fajta: a pinot noir és a sauvignon blanc. Ezt – mondják a szervezők - épp az értékelés utolsó fázisa indokolja: amikor ételek mellett bírálják a borokat. Ez a két fajta ugyanis külön ízvilágot képvisel, ezért más ételekhez párosítható, mint a többi fehér vagy vörösbor, így a séfek évről-évre külön fogást készítenek melléjük.

Öt napon át legalább 330 bort értékelnek a szakértők

A többi bor, vörös és fehér, három-három csoportba kerül: a könnyű, a közepesen testes, és az erősen testes fehér vagy vörös borok közé. Ezek a borok – továbbra is név nélkül – egy 9 méteres asztal két végére kerülnek, poharakba töltve, majd ahogy a zsűri kóstolgatja őket, elhelyezik a borokat a megfelelő – könnyű, testes vagy testesebb kategóriába. Természetesen külön a vörösöket és a fehéreket. Így alakul ki a döntő mezőnye. Összesen 14 kategória és stílus. Kategóriánként harminc körül van a résztvevő italok száma.

A 400 döntős közül 300 kap  valamilyen díjat (ez a 2000 benevezett bor 15 százaléka). 200 résztvevő kap Kék-Arany díjat – ami az összes döntőbe jutott fele (az elnevezés a kék szalagra céloz, valójában csak kiemeli az aranyérem rangját). Közülük választanak végül százat a TOP100Wine címre.

Bár világversenynek mondják – és van is résztvevő minden kontinensről – a földrajzi közelség miatt elsősorban az ausztrál és új-zélandi borok versenye ez. Mégis, a szigorú válogatási szabályok miatt bizonyára nem csalódik, aki  a TOP100Wine aranyérmét keresi a palackokon.

(Köszönet a képekért a Sydney International Wine Competition szervezőinek)

Kemény üzlet

Ez a történet úgy kezdődött, hogy egy Jacobs Creek 2008-as Shiraz Cabernet palackon felfigyeltem egy aranymatricára.  Azt hirdette a felirat, hogy a bor a Top100Wines verseny kiválasztottja volt Sydneyben ebben az évben. 

Láttam már ilyet, máshol is csinálnak listákat az év borairól.  De azért kíváncsi lettem, milyen lehet egy bor, amit az egyik bornagyhatalom választ ki (2000 jelölt közül) a legjobb százba. Meg is kerestem a díjazottakat, még mielőtt megkóstoltam volna a bort, ami egyébként két klasszikus, a cabernet sauvignon és az Ausztráliát nevezetessé tevő shiraz házasítása, tehát mindentől függetlenül érdekes lehet.

A százas lista láttán azonban már el is felejtettem a bort. Miért? Több díjazottnál azt láttam, hogy a KEMENY’S PERPETUAL TROPHY kitüntetettje. Örök trófea, rendben van, de mi az a Kemeny’s?

Magyar név lehet, az szinte biztos, de hogy kerül Ausztrália legnagyobb borversenyére? Egy kis nyomozás az interneten, és elém tárult a következő történet.

Budapest salami - a bal oldali képen a kiírás szerint ezt is árulták

Kemény László és felesége, Emma, 1957-ben emigrált Magyarországról, és Sydneyben telepedett le, ahol az egyik elővárosban 1960-ban nyitottak egy kis boltot, a Bondi Road-on. Kezdetben fűszerekkel és más aprócikkekkel próbálkoztak, bort csak nagy kiszerelésben, két gallonos ballonokban árulhattak. Alkoholként ezért inkább a brandy fogyott. A hatvanas évek végén változott a szabályozás, akkor kezdhettek kisebb borospalackokat árusítani. Be is indult az üzlet, 1972-ben a szomszédos tisztítószalont is megvették, hogy terjeszkedni tudjanak.

Mrs. Kemeny és a két fia: Andrew és Gabor

A Kemeny Delicatessen rövidesen Ausztrália legnagyobb független italkereskedésévé vált, sokadszor nyerték el az ország legjobb borkereskedése címet. 60 millió ausztrál dolláros éves forgalmukra szemet is vetettek a nagy láncok. Az angol Woolworth vagy a német Aldi szívesen megszerezte volna az általuk birtokolt napi négyezer ládás (!) piaci részesedést. A két fiú, Gabor és Andrew, aki 1986-ban hirtelen eltávozott apjuk, Leslie Kemeny helyébe lépett, talán hajlott is volna az üzletre, mondván, minden eladó, ha jó árat adnak érte, de Mrs. Kemeny, az özvegy ellenállt, és megtartotta a családi vállalkozást. Azóta senki nem beszél az üzlet eladásáról.

2010-ben látványos partival ünnepelték 50 éves fennállásukat, és közben alkalmazkodtak a változásokhoz: az internetre is kiterjesztették az értékesítést. Kényszerűségből is: a bor ára évtizedes mélyponton van a kereskedők között dúló ’’diszkontháború” miatt. (Persze lehet, hogy a borfogyasztók ezt nem is bánják annyira.)

Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az „Örökös Kemény Trófeát” három olyan bornak adják, ahol az ár is számít: 

„A legtestesebb száraz vörös bor”

„A legjobb árértékű száraz fehér bor”

„A legjobb árértékű száraz vörös bor”

Az alkoholos italok kiskereskedelmi forgalma nem kis piac Ausztráliában:  11,5 milliárd dollár (AUD). De mivel a forgalom stagnál, a nagy láncok csak úgy remélhetnek nagyobb bevételt, ha elhódítják mások piacait, vagy felvásárolják a másikat. A csaknem száz alkalmazottat foglalkoztató Kemeny bolt tehát továbbra is célpont maradhat. Andrew Kemeny erre korábban azt nyilatkozta: nehéz időket éltek már át, de semmi nem fogható ahhoz, ahogy a szüleik megteremtették és megtartották az üzletet. „Ha ők nem adták fel, akkor mi sem fogjuk” – olvasható a tavalyi 50. évfordulón megjelent egyik méltatásban.

Házasodj, Magyarország!

Pályát módosítani sosem késő. Az 1943-ban született Pierre Casamayor, a világ egyik legismertebb borászati szakértője, szakírója, légkörfizikus volt, a légköri infravörös sugarak hatását vizsgálta a klimatikus változásokra egészen 1975-ig, amikor Toulouseban elvégezte az oenologus szakot, és pályát módosított. Jól tette. Különben ki írta volna meg, például a „80 kérdés a borról kezdőknek és haladóknak” című könyvet? Épp ezt forgatom nagy élvezettel, és ajánlom mindenkinek, akit érdekel a bor. Sok-sok dolgot lehet, hogy nem először olvas benne az ember, de az a logika és egyszerűség, az az átfogó rendszer, ami a könyvet jellemzi, rendkívül hasznossá, szinte a borászati ismeretterjesztés bibliájává emeli az írást. (S hozzá merem tenni, mert olvastam már egy-két külföldi szerzőtől lefordított boros könyvet: ez végre nyelvezetében is igényesebbnek mondható.)

Igaz, minden kételyt ez a könyv sem tud eloszlatni, de hát valószínűleg ilyen szakma ez: annyi helyen művelik a világban, annyi különböző hagyomány szerint, hogy mindenre, és annak ellenkezőjére is lehet példákat találni. Leírja például Casamayor, hogy a rozé nem fehér és vörös bor keveréke, ezt a két fajtát összekeverni tilos is, mégis: a hagyomány szerint mégiscsak van, ahol ezt csinálják.

Ugyanúgy, a bor házasításáról azt írja, hogy a már kész, érlelés utáni borokat elegyítik, attól függően, hogy melyik tulajdonságát akarják tovább javítani, hangsúlyozni a bornak. Vagyis az egyes szőlőfajtákat külön szedik le (akkor amikor azt a legideálisabb), külön érlelik, és a kész bort házasítják, amivel akár egészen a palackozásig lehet várni. De persze ott a következő bekezdés, hogy Dél-Franciaországban van, hogy a különböző szőlőfajtákat együtt erjesztik. Ez történik Chateauneuf-de-Pape vidékén. Vagyis létezik ellenpélda.

Noha Magyarországon is nagy hagyománya van a bor házasításának – elég, ha csak a bikavérekre gondolunk - mintha csak manapság alakulna ki a házasított borok (cuvée-k vagy küvék – bár az elnevezés a pezsgő alapborára használatos) rangja. 

Nemcsak a családomban emlegették lenézően, hogy akad, aki keveri („pancsolja”) a bort, volt ismerős, aki megrökönyödve emlegette, hogy egy francia borkereskedő látogatott hozzájuk (Balatonbogláron történt a 80-as években), végigkóstolgatta a borokat, majd kijelölte, hogy ebből ennyit, abból annyit, a harmadikból pedig még mennyit keverjenek hozzá, akkor megveszi, és elviszi, nagy tételben. Külön-külön nem kellett neki. Csak házasítva.

És emlékszem az osztrák borbotrányra is, ami után Európa legszigorúbb bortörvényét hozták meg a sógorok, hogy ne lehessen többé fagyállót keverni a borba. Nem is lehetett hosszú évekig házasítani a bort Ausztriában, a „Házasodj, Ausztria”  jelszót ezen a téren felfüggesztették. Az első házasított bor ezután talán csak 2003-ban készülhetett, amikor a soproni borvidék osztrák oldalán, Deutschkreutzban lévő Kirnbauer borászat megalkotta Phantom nevű borát – az „Operaház fantomja” bécsi bemutatója apropóján.

A hazai házasított borok rangjának emelését bizonyosan segíti majd, ha egyre többen lesznek, akik értik-értékelik a jó borokat. Köztük a küvéket, amelyek többek, jobbak kell, hogy legyenek a csupán egy fajtát tartalmazó boroknál. Különben miért házasodott volna a bor?

De segítség lenne a mind nagyobb megbecsüléshez az is, ha a borvidékek szigorú kontrollnak vetnék alá  márkaneveik használatát. Szabad-e bikavérnek nevezni egy 4-500 forintért kapható palackot, még akkor is, ha benne van mindegyik előírt szőlőfajta bora. Nem kellene, hogy ez a név egyet jelentsen a megbízható minőséggel? Ennyiért gyanítom csak keverék van a palackban, nem házasítás. Az ilyesmit hívja Casamayor, akire az elején hivatkoztam, „gazdasági célú házasítás”-nak, „ahol a vállalkozás jövedelmezősége a fő szempont”.

Így bírálnak ők

Hetekig tudtam böngészni a Wine Spectator kiadványát az év legjobb borairól, amikor évekkel ezelőtt a kezembe került. Minden évben kiadják, a száz legjobb eredményt elért bor található benne – és ez a megfogalmazás máris elárul valamit a bírálati szempontokról. Nem a száz „legjobb bor” – hanem a „legjobb eredményt elérő” borok. Hát ennyiben más ez, mint a 100 méteres síkfutás: ott a száz legjobb eredményt elérő a száz legjobb. Mert a mérce objektív, akár ezredmásodpercre. 

A bor azért más. Nincs olyan, abszolút értelemben, hogy a világ legjobb bora. Mert nekem ez, másnak az. És hány olyan bor van a világon, aminek megkóstolásához soha nem jutunk hozzá. A távolság miatt is – meg az ára miatt is. Ezért jók a Wine Spectator szempontjai, mert figyelembe veszik a borok ár-érték arányát is, és emiatt akár egy 10 euró/dollár alatti bor is eredménnyel szállhat harcba a pontokért és helyezésekért.

Napa Valley, California: a Wine Spectator itt is teszteli a borokat

Az amerikai bormagazin munkatársai elképesztő mintából válogatnak évente. Egy év alatt 15 ezer bort kóstolnak végig. A „művelet” a Napa-völgyben, Kaliforniában, a lap New York-i irodájában, és Európában zajlanak, ideális körülmények között. Egy-egy borvidék borait rendszerint ugyanazok a szakértők kóstolják végig, ezzel is ahhoz kívánnak hozzájárulni, hogy az eredmények megbízhatók és összevethetők legyenek, például az előző éviekkel.

Természetesen vakkóstolásról van szó, vagyis a szakértők nem tudják, hogy mit isznak. A palackokat eltakarják, zacskóban tartják, és kódolják. Naponta két fordulóban kóstolnak, 20-30 bor szerepel minkét összeállításban. Tekintettel a vakkóstolásra, mindkét fordulóban egy korábban már értékelt bort ízlelnek meg először, hogy legyen viszonyítási alapjuk.  Ezt a bort természetesen ismerik, és tudják, hogy korábban mennyi pontot kapott. A bírált borsorban is elhelyeznek ismert, pontozott borokat, ugyancsak a „miheztartás végett”, hogy az eredmény a lehető legkövetkezetesebb legyen. A vakon kóstolt borokról alapinformációkat azért tudnak a bírálók, de csak annyit, melyik borvidéken készült, esetleg, hogy milyen szőlőből, és ismerik az évjáratot.

Címkét nem látnak a vakteszt bírálói sem

Van az értékelésnek egy érdekes szempontja. Figyelembe veszik a bor „potenciálját”, vagyis azt, hogy milyenné is válhat a bor idővel, ha majd a csúcsra jut. Ilyenkor azonban az értékelésbe bele is foglalják, hogy mennyi ideig érdemes még várni a palack kibontásával. Más az, természetesen, amikor a még nem is palackozott, fejlődésben lévő borokat közvetlenül a hordóból kóstolják és értékelik a szakértők. Ilyenkor a Wine Spectator gyakorlata szerint nem egy pontszámot adnak, hanem sávosan pontoznak, amelyben az alsó és felső érték akár négy pont különbséget is mutathat.

Az eredmény, ami a bormarketing egyik fontos jelzőszáma (hasonlóan a Parker-katalógushoz) 100 pontos skálán osztályozza a borokat. (Valójában 25 pontoson, mivel az 50 pont alatti eredmény értékelhetetlen, az 50-74 pontot elérő borokat pedig fogyasztásra nem ajánlja a lap.) A 75 pont fölötti „osztályzatok”:

Ami a kóstolás után megmarad...

95-100: Klasszikus, nagy bor

90-94: Kiváló, kiemelkedő karakterű és stílusú bor

85-89: Nagyon jó, különleges minőségű bor

80-84: Jó, kiegyensúlyozott, jól elkészített bor

75-79: Átlagos, iható bor, amelynek lehetnek kisebb hibái

Ha egy bor kiugróan magas pontszámot ér el, akkor azt egy másik alkalommal, még egyszer beteszik egy borsorba, hogy ellenőrizhessék, valóban megüti-e azt a mértéket. Ugyanúgy, ha egy bor hibás, dugós volt, akkor „kap még egy esélyt” egy másik alkalommal.

A teszt végén a megállapításokat úgy összesítik, hogy még mindig nem tudják a bor eredetét, és nem ismerik az árát sem. Az ár ismeretében lehet, hogy fűznek kiegészítő megjegyzést az értékeléshez, de a vakon elért összpontszámot nem változtatják meg. Az ilyen módosítás rendszerint csak az ár-érték aránnyal kapcsolatos.

Az évi 15 ezer borkóstolás nem fölöslegesen elvégzett munka, hiszen a magazin minden számában több száz (!) bor értékelését közli, fogyasztási, borvásárlási tanácsokkal együtt. S ami ezeket kifejezetten szimpatikussá teszi: nem hiányzik közülük a kisebb pénzű vásárlóknak nyújtott Best Value, Best Buy, Smart Buy tanácsadás: amikor az olcsóbb borokban találják meg az értéket – amivel  újabb híveket toborozhatnak a borkedvelők táborába.