Pályát módosítani sosem késő. Az 1943-ban született Pierre Casamayor, a világ egyik legismertebb borászati szakértője, szakírója, légkörfizikus volt, a légköri infravörös sugarak hatását vizsgálta a klimatikus változásokra egészen 1975-ig, amikor Toulouseban elvégezte az oenologus szakot, és pályát módosított. Jól tette. Különben ki írta volna meg, például a „80 kérdés a borról kezdőknek és haladóknak” című könyvet? Épp ezt forgatom nagy élvezettel, és ajánlom mindenkinek, akit érdekel a bor. Sok-sok dolgot lehet, hogy nem először olvas benne az ember, de az a logika és egyszerűség, az az átfogó rendszer, ami a könyvet jellemzi, rendkívül hasznossá, szinte a borászati ismeretterjesztés bibliájává emeli az írást. (S hozzá merem tenni, mert olvastam már egy-két külföldi szerzőtől lefordított boros könyvet: ez végre nyelvezetében is igényesebbnek mondható.)
Igaz, minden kételyt ez a könyv sem tud eloszlatni, de hát valószínűleg ilyen szakma ez: annyi helyen művelik a világban, annyi különböző hagyomány szerint, hogy mindenre, és annak ellenkezőjére is lehet példákat találni. Leírja például Casamayor, hogy a rozé nem fehér és vörös bor keveréke, ezt a két fajtát összekeverni tilos is, mégis: a hagyomány szerint mégiscsak van, ahol ezt csinálják.
Ugyanúgy, a bor házasításáról azt írja, hogy a már kész, érlelés utáni borokat elegyítik, attól függően, hogy melyik tulajdonságát akarják tovább javítani, hangsúlyozni a bornak. Vagyis az egyes szőlőfajtákat külön szedik le (akkor amikor azt a legideálisabb), külön érlelik, és a kész bort házasítják, amivel akár egészen a palackozásig lehet várni. De persze ott a következő bekezdés, hogy Dél-Franciaországban van, hogy a különböző szőlőfajtákat együtt erjesztik. Ez történik Chateauneuf-de-Pape vidékén. Vagyis létezik ellenpélda.
Noha Magyarországon is nagy hagyománya van a bor házasításának – elég, ha csak a bikavérekre gondolunk - mintha csak manapság alakulna ki a házasított borok (cuvée-k vagy küvék – bár az elnevezés a pezsgő alapborára használatos) rangja.
Nemcsak a családomban emlegették lenézően, hogy akad, aki keveri („pancsolja”) a bort, volt ismerős, aki megrökönyödve emlegette, hogy egy francia borkereskedő látogatott hozzájuk (Balatonbogláron történt a 80-as években), végigkóstolgatta a borokat, majd kijelölte, hogy ebből ennyit, abból annyit, a harmadikból pedig még mennyit keverjenek hozzá, akkor megveszi, és elviszi, nagy tételben. Külön-külön nem kellett neki. Csak házasítva.
És emlékszem az osztrák borbotrányra is, ami után Európa legszigorúbb bortörvényét hozták meg a sógorok, hogy ne lehessen többé fagyállót keverni a borba. Nem is lehetett hosszú évekig házasítani a bort Ausztriában, a „Házasodj, Ausztria” jelszót ezen a téren felfüggesztették. Az első házasított bor ezután talán csak 2003-ban készülhetett, amikor a soproni borvidék osztrák oldalán, Deutschkreutzban lévő Kirnbauer borászat megalkotta Phantom nevű borát – az „Operaház fantomja” bécsi bemutatója apropóján.
A hazai házasított borok rangjának emelését bizonyosan segíti majd, ha egyre többen lesznek, akik értik-értékelik a jó borokat. Köztük a küvéket, amelyek többek, jobbak kell, hogy legyenek a csupán egy fajtát tartalmazó boroknál. Különben miért házasodott volna a bor?
De segítség lenne a mind nagyobb megbecsüléshez az is, ha a borvidékek szigorú kontrollnak vetnék alá márkaneveik használatát. Szabad-e bikavérnek nevezni egy 4-500 forintért kapható palackot, még akkor is, ha benne van mindegyik előírt szőlőfajta bora. Nem kellene, hogy ez a név egyet jelentsen a megbízható minőséggel? Ennyiért gyanítom csak keverék van a palackban, nem házasítás. Az ilyesmit hívja Casamayor, akire az elején hivatkoztam, „gazdasági célú házasítás”-nak, „ahol a vállalkozás jövedelmezősége a fő szempont”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése