Erdélytől Elzászig

Szinte kiböki az ember szemét az elnevezés, mégis a meglepetés erejével hatott, amikor olvastam, hogy a zöldszilváni Erdélyből származó szőlőfajta. Hát persze, Transsylvania és sylvaner! (Ennél kisebb etimológiai hasonlóságért is kiáltottak már ki évezredes rokonságot távoli népek között...)

De ez esetben valóban nyomon követhető a sylvaner (a németeknél silvaner) útja: a harmincéves háború utánról (1659-ből) megvannak a feljegyzések arról, hogy Ausztriából telepítették a fajtát Frankhonba (ők nem a franciák, hanem a frankok, Németország középső és nyugati részén). A németek meg is ünnepelték a szilváni 350 éves "születésnapját" 2009-ben. A korabeli történetírókat persze megróhatjuk azért, amiért nem tudták, hogy Erdélyország csak közvetve, vagy még úgy sem tartozott az osztrák császári korona alá, ők nagyvonalúan átsiklottak ezen.

Az egykor népszerű hazai fehér fröccs "alapanyag"

 A sylvaner, vagyis zöldszilváni, ősi fajta, és csak a legmodernebb DNS-vizsgálatok mutatták ki azt, hogy eredete szerint keresztezéssel alakult ki, a traminiból és az österreichisch-weissből (osztrák fehér, ausztriai fehér a magyar megnevezése). A traminit ismerjük, a másik szülő talán már ki is halt, de érdemes megjegyezni, hogy a Bécs melletti Grinzing borainak valaha ez alapozta meg a hírnevét.

A zöldszilváni idővel a legnagyobb területen művelt szőlőfajta lett Németországban, ami nem kis szó, hiszen a rajnai rizlingen is túltett - egészen a hetvenes évekig. De akkor sem a rizling vette vissza a vezető szerepet, hanem az időközben elsöprő népszerűséget szerző Müller-Thurgau. A rejtélyes név valójában a rizlingszilváni, de a németek ezen a néven ismerik. Hermann Müller a svájci Thurgau kantonban 1882-ben keresztezte a rizlinget és a zöldszilvánit, ebből lett a rizlingszilváni, a németeknél Müller-Thurgau vagy máshol rivaner (a ri-zling+sil-vaner mozaikszó segítségével).

Apró tévedés, hogy Hermann Müller silvanerjéről utóbb, DNS-vizsgálatok segítségével kiderült, hogy nem is szilváni volt, hanem egy "madelaine royal" nevű szőlőfajta. Korábban gondolták saszlának (chasselas) is, de az elemzések egyértelművé tették a származását.

Most pedig fejtsük meg, miért is lett annyira népszerű ez a két fajta Németországban. Miért lett a legelterjedtebb szőlő előbb a zöldszilváni, majd a rizlingszilváni? Egyrészt, mert könnyen művelhető, a klímához, talajviszonyokhoz jól alkalmazkodó, bő hozamú fajta, másrészt a rivaner korán érik, és alacsony savtartalma miatt kifejezetten alkalmas volt a németek körében igen divatos, gyümölcsös, édeskés fehérborok készítésére. Arról nem is beszélve, hogy gazdák előtt jobbára két lehetőség állt: cukorrépát termesztenek, vagy szőlőt. Márpedig a szőlőnek jóval nagyobb volt a jövedelmezősége, ezért terjedt rohamosan a népszerű fehér szőlők termőterülete.

Egy díjazott elzászi sylvaner

Aztán jött az 1979-es kemény tél, amikor a fagynak kevésbé ellenálló keresztezett fajta megszenvedte a tartós hideget - a régi rizlingültetvények viszont nem. Az volt a fordulópont, attól kezdve mind a sylvaner, mind a Müller-Thurgau népszerűsége visszaesett. A rizlingszilváni ma már csak a harmadik a rizling és a pinot noir után, a silvaner pedig még hátrább van a sorban.

A határ túloldalán, Elzászban (franciásan: Alsace), ahol ugyancsak nagy becsben vannak a  fehérborok (vörösből csupán a pinot noir engedélyezett), szintén megtalálható a zöldszilváni, a sylvaner. Igaz, a borrégióban nagy bort (grand cru-t) csak egyetlenegy térségben készíthetnek belőle, ott is csak 2006 óta, ami azért jelez valamit.

A négy hagyományos fajta: a gewürtztraminer (fűszeres tramini), rizling, muskotály és a szürkebarát (pinot gris) bárhol Elzászban, bármilyen kombinációban, arányban, házasításban, szolgálhat nagy borok alapjául, a zöldszilváni viszont csak egyedül Zotzenberg vidékén, ahol viszont a muskotályt kiveszik ebből a sorból.  Szilvániból egyedül is készülhet "Sylvaner Grand Cru", de ezt a márkajelzést nem szabad ráírni a címkére, csak annyit, hogy "Zotzenberg Sylvaner". A borvidéknek kijár ennyi, hogy megnevezhesse magát, a nagy borok marketingelőnyét viszont már nem kapja meg. De ha tudjuk, hogy mit is takar a címke, elégedettebben élvezhetjük egy könnyed, friss, gyümölcsös szilváni ízét.

Mi van a béka feneke alatt?

Ha a magyar szólást vesszük alapul, akkor jobb, ha semmi.

Ha a béka egy békácska (Le Froglet), ami a címkén látható, akkor - bor.

Na, milyen is lehet az a bor, ami a béka feneke alatt van! - derülök csöndesen a magam poénján.  Különösképp azért, mert a csomagolás, a tejfölöspohár  lezárásához hasonló  alufólia alatti műanyag talpas pohár - egészen illúzióromboló. (Még akkor is, ha angolul tudók számára a "froglet-goblet" szójáték még humorosnak is tűnhet.)

Amikor Londonban egy kis szupermarketben megláttam a rozét, shirazt, cabernet sauvignont és chardonnayt tartalmazó pohárkákat, arra gondoltam, mire nem képesek egyes borászatok, hogy a "maradékot" a borivókra sózzák. (Amire persze nem ez a legjobb példa, hanem a sípályákon telente forralt borba csomagolt agyoncukrozott, szekfűszegezett lőre - az valóban legtöbbször a maradék, amit még a palackozni is kár.)

Aztán kiderült, hogy a Le Froglet rozé a Daily Mail által a borok Oscar-díjának nevezett International Wine Challenge versenyen a Great Value Champion címet nyerte el. ("Nagy értékbajnok": valószínűleg az árához - és a várakozásokhoz - képest mutathatott fel mégis egész jó minőséget.)

Ehhez persze az kellett, hogy meg is kóstoják - én nem vetemedtem erre. Valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen hordozható műanyagkehely megbontása már az alkoholizmus jelének lenne tekinthető... Előítélet? Talán. Volt bennem ilyesmi kezdetben a dobozos borokkal szemben is, de miután nagyobb vendégségekben kipróbáltam dobozból olyan bort, amit előtte palacból is töltöttem már, rájöttem, nem a csomagolás számít. Vagyis nem kizárt, hogy idővel  a "béka-kehely" láttán is megenyhülök majd.

Mentségemre szolgáljon, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki idegenkedik (vagy idegenkedett) ettől az italozási formától.  A találmány (mármint a légmentesen lezárt műanyag talpas pohárba előre csomagolt bor) ugyanis nem keltette fel azoknak a milliomosoknak az érdeklődését sem, akiknek ezt az ötletet befektetésre ajánlották.

Van ugyanis a brit közszolgálati BBC-ben egy olyan műsor, amelyben öt multimilliomos (fontban) ül a zsűriben, és felsorakoznak előttük a találmányaikat bemutató vállalkozók. Ha az ötlet megtetszik a milliomosoknak, a saját pénzükkel beszállhatnak az üzletbe. Nos, 2009-ben az öt közül egy sem akadt, aki ezt megtette volna, amikor az ötletgazda, James Nash, egyébként csomagolástechnikai szakértő, felajánlotta nekik a lehetőséget. 250 ezer fontért 25 százalékot adott volna a cégéből. Nem kellett.

A bőség zavara: sok-sok kitöltött pohár lefóliázva a polcokon

Illetve mégis. Másnak. Az egyik brit (nem is csak) szupermarketlánc látott benne fantáziát, és lássunk csodát, azóta több, mint negyedmilliót eladtak a boroskelyhekből. 2,5 font majd két deci (187 ml) borért - literenként 13 font fölött van: csaknem 5000 forintot kiárulnak egy liter borból - nem is olyan rossz. (Ennyiért újvilági, chilei vagy ausztrál borból két üveggel is hozzájutni, és azok talán még jobbak is.)  A bor egyébként francia tájbor, a Pays D'Oc térség terméke. A vidék ígéretes, klímája meleg és egyenletes, több nagy borászat is keresi az ottani szőlőtelepítési és fejlesztési lehetőségeket. Ennek ellenére a "békaborról" - díj ide vagy oda - jó bírálatot nem nagyon találni.

S hogy mégis kiknek a körében népszerű a poharas (madjnem azt írtam rosszmájúan: bögrés) bor? Utazók és szabadtéri rendezvények, koncertek, utcabálok résztvevői, valamint a kirándulók, piknikezők között. Ők tették üzleti sikerré a "feltéphető fedelű" műanyag borospoharat. Üzleti sikerré, ami a Dragons Den című gazdasági showműsor csúcsmenedzserei számára egyértelmű kudarc. Mert ők nem látták meg az üzletet abban, amiből mégis az lett. A béka feneke alól is. 

Virágba borul a magyar bor

A kalocsai minta végülis egyszer már bejött. 2011-ben a Forma-1 két pilótája, Lewis Hamilton és Jenson Button is azt viselte overállján, több futamon is. Aztán készült még kalocsai mintás kapuskesztyű Iker Casillas számára, vagyis a színes virágos magyar motívum egyre ismertebbé vált világszerte. Ezért fordulhatott a kalocsai minták felé a tervezők figyelme, amikor a magyar borok egységes arculatához kerestek marketingelemeket. És ha valami már (részben) ismert, akkor arra könnyebb építeni, mint a teljesen ismeretlenre.

Először persze gondolkozzunk el azon, vajon szükség van-e egyáltalán arra, hogy a magyar borra, illetve a magyar boron át Magyarországra kiemelt figyelem irányuljon? Hozzájárulhat-e a magyar bor ahhoz, hogy javuljon az országimázs? Hát, erre nem lehet nemmel (vagy ninccsel) válaszolni, vagyis igen, jó lenne, ha a magyar bor is segítené, hogy minél jobb kép alakuljon ki rólunk a világban. És ezt meg is teheti, mert a magyar bor jó.

Ha mi tudjuk is, hogy melyik bor a mienk, a külföldi számára segíthet, ha színes, jellegzetes motívum hirdeti: ez a bor magyar. (Mert ugyan rajta van az minden palacokon, hogy "Made in Hungary" - legalábbis külföldön - de ahhoz, hogy ezt észrevegyék, kézbe kell venni az üveget, olvasgatni kell a címkét. S ha valaki nem ismeri a magyar bort - és a külföldi átlagember talán, ha a tokajiról hallott - akkor miért tanulmányozna egy ismeretlen palackot? Vagyis az exportra kerülő magyar borokon feltétlenül hasznos a jelzés, hogy igen, én magyar vagyok.)

Ugyanakkor a belföldi forgalomban egyelőre nem látom a hasznát az egységes marketingnek. Ha a borok között válogat valaki, tudja, hogy egy magyar nyelvű címke magyar bort takar, és ezen mit sem változtat, ha szép színesen rá is van rajzolva. Magyarul.

Más lenne, ha az egyes borrégiók alakítanának ki egységes megjelenést a maguk számára. Nem uniformizált címkékre gondolok, de jó lenne, ha a Balaton környékén látnám egy palackról, hogy az "Balatoni Bor", függetlenül attól, hogy azt Feind Lajos csinálta Főkajáron, Szeremley Badacsonyban, vagy Konyári Lellén. Csak Bordeaux példáját mondom: mindegyik ottani boron rajta van, hogy "Grand vin du Bordeaux", bármelyik kisebb tájegység szülötte, jobb part vagy bal part, Médoc, Pomerol, Graves, Saint Emilion, vagy Margaux, hogy csak néhányat említsek.

Kalocsai minta a paláston...

... és a kapszulán

Külföldre tehát jó lenne, ha kialakulna az egységes marketing, mielőbb. 

Kérdéseket persze biztosan föltesznek majd a borászok is. Hogy mi van akkor, ha a kalocsai minta stílusban nem kifejezetten illeszkedik a meglévő designhoz? Mert vannak kifejezetten jó ízléssel megtervezett palackok, amelyek megjelenésével nem harmonizál az egységes design. Erre az esetre lehet jó kompromisszum, ha nem minden marketingelem átvétele kötelező egyszerre. Ha elég csak a paláston (az üveg nyakának felső részét borító, a dugót takaró fólián)  vagy a kapszulán (az üveg száját borító dombornyomásos fólián)  alkalmazni a jelzést, ami egyértelműen jelzi a bor származását.

De kérdés az is, hogy vajon ki fizeti majd a számlát? Pályázni lehet majd a  többletköltségekre? Mi van akkor, ha egy borászat előre kinyomatta a szükséges címkéket?

Vagy mi lesz a korábban palackozott borokkal? Az igazi minőséget ugyanis a régebbi, akár 5-10 éves borok mutathatják meg a világnak. Miért nincs a tervben olyan nyakcímke, amit csak rá lehet akasztani a borra, utólag is?

Csak a palackra kell akasztani

Van olyan aggályom is, hogy a magyar bor nagy offenzívájához nem csupán a marketing hiányzott eddig. Hanem a bor. No, nem a jó bor, mert az lenne. De van-e elég? És van-e szándék a borászok részéről, hogy megmutassuk a világnak: mit is tudunk?

Beszélgettem  egyszer pár szót Kaló Imrével, a "szomolyai remeteként" emlegetett borásszal, aki egyszer rácáfolt erre a névre, és kimozdult Eger mellől Brüsszelbe, egy kárpát-medencei magyar borbemutatóra. Valóban rendkívüli borokat hozott, és mikor kérdeztem, miért nem szállít belőle a világon mindenhová, azt mondta: "Mert nem adják meg érte, amennyit ér!" És ezzel nem ő az egyetlen. Több magyar borásztól is hallottam azóta (szerencsére?), hogy nincsenek értékesítési gondjaik, a hazai piac felveszi termésük legnagyobb részét, ezért nem feltétlenül törekednek a külföld felé.

Márpedig nagy marketingkapmányt - gondolom - úgy lehet csinálni, hogy van elegendő bor is hozzá. Hogy a kalocsai címkét rá is lehessen ragasztani valamire. Vagyis a gomb már megvan, csak jó sok kabát kellene hozzá. Ha meglesz, akár a kedvünk is virágos lehet, nem csak a logó. Még anélkül is, hogy meginnánk a palack tartalmát...