Brüsszelben spórolnak a boron

Ebben az évben eddig csak ötezer euróért vásárolt bort az unió kormányzati szintű üléseit (a miniszteri üléseket és a csúcstalálkozókat) szervező Európai Tanács. A beszerzés igényességét ismerve, ez legfeljebb párszáz üveg bor lehet. Tavaly még 37 ezer eurót, 2010-ben pedig 90 ezer eurót költöttek borra.

Attól persze nem kell tartani, hogy „kiszáradnának a pincék”! Még így is több, mint 27 ezer palack van raktáron – és töményebb szeszből is van bő ezer üveggel, írja a European Voice. A borkészlet összetétele: 73 százalék vörös, 24 fehér, és alig 3 százalék pezsgő. Merthogy pezsgődurranásos ünneplésekre manapság nem nagyon van alkalma a válság sújtotta EU-nak, jegyzi meg a sajtó.

Brüsszel, Schumann tér: palackok tízezerszám a pincében

A spórolás egyébként nem ésszerűtlen. A borok ugyanis alig fogynak. A különböző tanácskozásokon elfogyasztott ebédekhez, vacsorákhoz egy-egy részvevő – kiszámolták – átlagosan másfél deci bort iszik meg, így a készletek bőven fedezik a szükségleteket.

Az Európai Tanács hivatala nem tette közzé, hogy a raktárban lévő borok értéke milyen nagyságrendet képvisel, mondván, nem kereskedelmi forgalomban lévő tételekről van szó. A brüsszeli Schumann tér túloldalán, az Európai Bizottságnál viszont, ahol a tisztviselők az éttermekben vásárolhatnak is az intézmény készleteiből (vigyázat, másik intézményről, és újabb hatalmas borkészletről van szó!), már nem voltak annyira titokzatosak. Eszerint a Berlaymont-épület pincéiben 15,500 palack bor és 935 üveg tömény ital található. A borok összértéke 260 ezer euró, tehát az átlagár: 16-17 euró/palack.

Azt sajnos nem tudni, hogy a készletek mennyire tükrözik az EU szlogenjént: „Egység a sokféleségben”, vagyis, melyik tagország milyen arányban szállítja a borokat. Még a magyar uniós elnökséget megelőzően rendkívül szigorú zsűri vizsgálta meg a felajánlott hazai borokat, pezsgőket, pedig már otthon is alapos előzsűrizésnek vetettek alá az italokat.

Hogy maradt-e még az elnökség idején szállított magyar borokból, nem tudni, és sajnos azt sem, hogy sikerült-e egy-két magyar borászatnak az elnökség letelte után is a beszállítók között maradnia. Ez utóbbi lenne a fontosabb, mert az, hogy az uniós elnökséget adó országtól udvariasan felvesznek egy-két fajtát a borlapra: udvarias hagyomány, de ha utána valaki rajta is marad, az már kifejezetten siker.

A diplomáciában egyébként az étkezések közben zajló megbeszéléseknek külön funkciója van. Az ilyen tárgyalások napirenden kívüliek, informálisak, vagyis kötetlenebbek, és a legbonyolultabb, legkényesebb kérdések kerülnek „terítékre”. Amelyeknek sokszor még a hivatalos napirendre történő felvételéről sem tudnának megegyezni. Ebéd vagy vacsora közben azonban lehet róluk konzultálni. (Még akkor is, ha az illem szerint evés közben nem beszélünk...)

Ebből a szempontból kifejezetten sajnálatos, hogy az étkezések közben ilyen kevés, csupán másfél deci bor fogy el fejenként. Még egy-két korty, és talán könnyebben menne a megegyezés...?

Rozálicska, lelkecske

Az év legmelegebb napja volt, 39 fok, mindenki a Balaton-parton, csak mi voltunk megszállottak, és a tűző nap sem tartott vissza minket attól, hogy a gasztronómiai magazin rangsorából elkezdjük végiglátogatni azokat a helyeket, amelyek a közelben voltak. Éttermeket, cukrászdákat és halsütőket. Vagy lángossütőket.

A szőlősor fölött a Balaton - a hőség miatt mégsem ezt láttuk

Talán Balatonfüred fölött a domboldalban jár majd egy kis szél, és ha szép a kilátás, leülhetnénk a teraszon – gondoltuk, ahogy a Koczor pincészet felé vettük az utat. A szél nem járt, és olyan rekkenő volt a hőség, hogy a gyönyörű panorámát nyújtó tornác helyett az étterem hűvösébe vonultunk vissza.

Az ajánlat: Balatonfüredi Rozália

Vörös borról szó sem lehetett. Csak valami jól behűtott rozé, vagy fehér, esetleg fröccs, sok hideg szódával, bor csak úgy mutatóba. Ki is néztem a borlapról a rozáliát – gondoltam, megkérdezem mi is ez, talán egy újfajta rozé fantázianeve?

Amikor azzal  ajánlották, hogy szinte még újdonságnak számít, mert nem régi fajta, eldőlt, hogy nem fröccsbe megy, hanem tisztán kell kóstolni. Nem is kívánta a szódát, jobb volt ez is, az is külön-külön a szomjúság ellen.

„Rozálicska, lelkecske” – becéztem a jóleső hűs kortyokat adó rozáliát Quendel Gáspár szavaival a Fekete város című sorozatból, ahogy az Pécsi Sándor felejthetetlen alakításából megmaradt emlékeimben. (Annál kedvesebb nem is juthat az ember eszébe.)

A rozália az olaszrizling és a piros tramini keresztezéséből jött létre, dr. Bakonyi Károly munkája, akárcsak a cserszegi fűszeres. A belőle készült bort nem sok helyen látni, így valóban igaz, hogy újdonsággal ér fel, pedig a keresztezés még 1980-ban történt.

Rozália: piros szőlő - fehér bor

A bora nem annyira friss és ropogós, mint inkább lágy, de azért testes, illatos és zamatos, őrzi származását, főképp a tramini karakterét. Az olaszrizling itt inkább a háttérbe szorul, de nem hittem volna, hogy a nyári „gasztro-túránk” során milyen kiváló vátozataira bukkanok még rá a környéken – és kissé távolabb is.

A piros tramini egyébként nem szabad, hogy megtévesszen bárkit is, csak a héja pirosas, de ez a bort nem festi meg (a rozália szőlő bogyója is hasonló színt kapott az elődtől). A szomszédos Csopakon egyébként van olyan dűlő - mondják a helybeli borosgazdák -, ahol a vulkanikus talaj még az olaszrizlinget is a rozéhoz hasonló színűre festi.

A Koczor szőlészet 23 hektáron terül el, elsősorban fehér fajtákat termesztenek, azokból nyolcat is. A birtok mérete talán közepesnek mondható, vannak a Balaton környékén jóval nagyobbak és sokkal kisebbek is. Az utóbbiak egyike a kicsit távolabb, a Szent György-hegy tövében  fekvő 2HA szőlőbirtok, amelynek 2008-as olaszrizlingje a nyár egyik nagy felfedezése volt a szemesi Kistücsökben. Vagyis a már oly messzinek tűnő nyári gasztro-túráról lesz még mesélnivaló...

Tokaj lenyomta Saint-Emiliont

Tokaj vajon benne van-e? – ezzel a gondolattal kezdtem olvasni a Decanter magazin cikkét, amit az UNESCO világörökségi listáján szereplő borvidékekről írtak. Megnyugodtam. Benne van.

Az írást, amit az UNESCO kezdeményezésének 40. évfordulója ihletett, az újság utazási ajánlatai között hozták, hat részben. Egy rövid megemlékezéssel kezdték arról, mi is az a Világörökség Lista, és öt rövid írást közöltek öt különböző borvidékről, amelyek a listán szerepelnek. Köztük Tokajról is.

Ahol az igazi tokajit érlelik

Minden érzelmi száltól elvonatkoztatva – ami nem könnyű – nehéz is lett volna kihagyni (bár a világsajtó sokmindenre képes, jegyzem meg saját kollégáimról). Tokaj ugyanis kifejezetten azzal került föl  az UNESCO listára, hogy ezer éves borkészítési hagyományával vívta ki ezt a rangot. Vagyis nehéz lett volna megindokolni, miért nem írnak róla. De írtak, igaz csak ötödikként sikerült megemlíteni. A sorrendnek azonban kisebb a jelentősége, az a fontos, hogy Tokajról is írtak az angol lapban.

Nem tudom mit éreznek például Saint Emilionban, amely szintén a világörökség része, mégsem tettek róla említést a cikkekben. Ez persze nem a franciákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés az angol bormagazinban. Ott szerepel Bordeaux és a Loire-vidék is. Ilyenformán akár Saint Emilion is büszke lehet, mert a bordeaux-i régió része, de mivel az UNESCO listán külön szerepel 1999 óta, tehát régebben, mint Tokaj, valószínűleg jobban éreznék magukat, ha külön is megemlítették volna őket az angolok. Megjegyzem, látványosságnak sem utolsó a dombtetőn lévő csodás középkori városmag, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a körülötte elterülő hatalmas szőlőkre, chateaukra.

Tokaj egyébként 2002-ben került be a világörökségek közé, a portugál Alto Douro borvidék egy évvel korábban, de ők annyiban mások, hogy elsősorban a portóiról nevezetesek, aminek ugyan a bor az alapja, de azért más a jellegzetessége. A portói úgy készül, hogy szőlőpárlattal állítják le az alkoholos erjedést, ettől egyrészt erős, a sok maradék cukor miatt pedig édes ital lesz a portóiból.

Hegyoldalban nő a szőlő a Rajnánál (Depositphotos.com)

A Decanter magazin úticél javaslata még (Bordeaux, a Loire-vidék, Alto Douro és Tokaj mellett) a Rajna-vidék, amely a fehér borok hazája, és ahol időnként 45 fokos lejtőn termesztik a szőlőt, hogy a napsugarak minél meredekebben érhessék a fürtöket. Készülnek is igen izgalmas rizlingek arrafelé.

A Tokajról szóló írás a magyar olvasónak nem tartogat újdonságokat, de leglább nagy tévedések sincsenek benne, amit nehéz helyesbíteni a külföld előtt (lehet Tokajt „falunak” – village-nek nevezni, miközben város, de ezen nem érdemes rágódni).

Az sem csoda, ha a külföldi szemlélő – talán egy-két pincelátogatás is okolható érte – nehezen ismeri ki magát a magyar közlekedési és útviszonyok között, de hogy ez fontosabb lenne, mint  magáról a tokaji borról írni két mondattal többet, ezt másképp ítélem meg, mint a szerző. Aki azért ír az Ungvári pincéről Sátoraljaújhelyen, és megemlíti a májusi tokaji borfesztivált, tehát végülis igyekszik megfelelni az utazási ajánlat műfaji követelményeinek.

Bárcsak minden hónapban megjelenne valamelyik nagy nemzetközi fórumon egy ilyen cikk egy-egy  magyar borvidékről...

Vegyes házasság

A borászatban is vége az „apartheidnek” Dél-Afrikában. Az őszi nagy borvásár katalógusában, amit mindenhová kézbesítenek, amikor szüret idején és az újbor érkezése előtt igyekeznek kisöpörni a készletet, észrevettem ugyanis egy ritkaságot. Nem gyakran keverik ugyanis a borászok a fehér- és a vörösbort. És nem is mindenhol. Mert az csak amolyan „pancs”.

 

A lista azonban bővül. A dél-afrikai Nederburg borászat a vörös shirazt és a fehér viognier-t házasította össze. Bár ha a házasítás a külön-külön elkészített borok párosítását, majd (hordós vagy palackos) érlelését jelenti, akkor a dél-afrikai példa nem is házasítás. Mert a 97 % shirazt és 3 százalék viognier-t már együtt is préselik, így értelemszerűen együtt megy végbe az erjedésük is. A 97 százaléknyi shiraz ráadásul annyira magas, hogy a legtöbb országban fel sem kellene tüntetni, hogy más is van benne, nevezhetnék fajbornak is. (Vigyázat, a házasítás nem a borok keverése! Az is létezik, de csak asztali boroknál alkalmazható. Minőségi boroknál, ugyanarról az eredetvédett termőhelyről származó borok esetében nevezik házasításnak az eljárást, több különböző szőlőfajta borának harmonizálását.)

Vendégváró malacsült a horvát országút mentén (depositphotos.com)

A nagy múltú dél-afrikai borászat egyébként nem tett mást, mint alkalmazta a franciák réges-régi gyakorlatát. A Côte-Rôtie borvidéken, a Rhone folyó mentén akár 20 százaléknyi viognier-t is hozzáadhatnak a syrah-hoz, de rendszerint kevesebb mint 5 százalék kerül a borokba. Méghozzá azért, hogy a vörös bor színe stabilizálódjék, tartósabb maradjon a „kopigmentáció” révén. Különbség viszont, hogy a franciák külön szüretelik (hiszen az ottani klímában nem egyszerre érik a két szőlőfajta), és erjesztéskor adják csak hozzá a shirazhoz a viognier-t.

A viognier egyébként valószínűleg dalmát eredetű szőlőfajta. Ahol inkább a malvazija (úgy írom, ahogy a horvátok) a jellegzetes fehér bor. Még a malacsülthöz is az fogyott a nyáron, aminek persze a még késő este is tomboló hőség volt az oka. Jobban esett az illatos, hűvös malvaziját inni mellé, mint egy szárazabb vöröset. A malachús persze valahol még átmenet a fehér és vörös húsok között, vagyis nem feszegeti nagyon az étel-ital párosítás szabályait.

A malvasiát nem véletlenül hozom szóba: ugyanabba a sorba illik, mint a már említett viognier: hozzáadják a vöröborhoz, kisebb mennyiségben – például a chianti hivatalos leírásában is megtalálható, 15 százalékot is elérhet az aránya.

Visszatérve a viognier- hez: miközben a hagyományos francia fajta még a franciáknál is csaknem kipusztult a hatvanas évek közepén, mára itt-ott magyar borászok is kísérleteznek vele.

Simon József viognierjét kóstoltam, és az elsősorban vörösborairól nevezetes egri borász méltán pályázhat elismerésekre ezzel a fehérrel is. Sűrű volt, érett, aranyba hajlóan sárgás színű, illatos és gyümölcsös is. Jóval testesebb, erősebb volt bármelyik francia párjánál, amelyhez eddig hozzájutottam.

Az egri borász csúcsbora, a „Don Simon” ugyancsak megérne egy méltatást, bár a Bordeaux-i borvilágkiállításon megszerzett éremnél nem kell beszédesebb elismerés.

Sajnos a világ mégsem az ő borára gondol, amikor Don Simon feliratú palackokat (és dobozokat) lát. A óriáscég az egyik legnagyobb spanyol bortermelő, 100 országban 150 millió liter bort ad el. Leírva a két név esetleg összekeverhető, de a bor kóstolva bizonyosan nem...