Hirdetés

2011. április 3., vasárnap

Guggolós

„Visztek-e bort?” – kérdezte annak idején Tatuska, amikor havonta egyszer nála költöttük el a családi ebédet, a szűkös, komfort nélküli ferencvárosi szoba-konyhában. Tatuska a feleségem nagyapja volt, Isten nyugtassa, aki majd kilencven évesen is bort csinált, ott lenn az Alföld „tengersík vidékén”, Szegedtől kicsit északra, tehát nem a leghíresebb alföldi borvidéken.  A bor – ennek megfelelően – olyan is volt. Olyan, mint a többi, amit arrafelé a szomszédok is csináltak maguknak, talán kövidinkából otellóból, oportóból.

A faluban lakott a fél család, mindenkinek volt saját bora, mindegyiket meg is kellett kóstolni a jó zsíros, alföldi kajához. „Ögyetök, az anyátok úristenit” - ez volt Pista bácsinál, Tatuska bátyjánál a „jó étvágyat”.  Így szól a családi legendárium. Pista bácsi igazi borbély volt, nagy termettel, nagy hanggal és nagy tekintéllyel, állítólag még fogat is tudott húzni. A másik szomszédban Eta néni lakott, özvegy volt, nála már a fiai gondozták a szőlőt. Bor ott is lett. Igazi verseny volt a testvérek között minden szüretkor: kinek lett több bora, kinek hány fokos. Mustot sose hagytak eleget a gyerekeknek, épp csak egy keveset, pedig az tényleg jó volt. Attól féltek, nem tart ki a termés jövő őszig, de ilyen nem nagyon fordult elő. 
 
Szóval, mi szabódtunk, hogy most nem vinnénk, majd legközelebb, de nem volt menekvés. Vinnünk kellett egy csatos üveggel. Két literessel.

A csatos üvegek bontatlanul  gyülekeztek a pince vagy a garázs eldugott sarkában. Merthogy igazi, úgynevezett guggolós bor volt a Tatuska bora. (Aki nem tudná: azért „guggolós” a guggolós, mert aki egyszer kapott belőle, utána guggolva megy el az ablak alatt, hogy nehogy még egyszer megkínálják belőle.)

A szőlőnek már nyoma sincs

Pedig Tatuska mindent megtett, hogy a bor jó legyen. Dolgozott vele, hiszen rendszeresen lejárt, még – mondom, majd kilencven évesen is, egyedül (!) a dél-alföldi házba, ahol a kertben ott volt a szőlő. Metszette, kapálta, kötözte.  De mit lehetett tenni? Egyrészt a szőlő sem volt igazi, másrészt a „terroir”, tehát az adottságok sem igazi borvidékhez méltók.

Egyszer, tavasszal  utána mentünk egy-két nappal (hogy ne busszal, vonattal kelljen Pestre visszajönnie) és mit láttunk? Éktelen zajban motoroskapázik az öreg a szőlősorok között. Ő úgy mondta: meglokátorozom a szőlőt. A motoros kapát, a rotátort hívta lokátornak, nyilván félreértette egyszer, ami nem csoda, mert alig hallott.  Nem sokat hallott ő a motor zajából sem. Az volt hihetetlen, hogy abban a korban meg tudta tartani a gépet.

Az egyik szüreten vele volt az egész család. Minden úgy volt, ahogy annak lennie kell. Pálinka, fröccs a tavalyiból, hogy jól menjen a munka. Szedtük, préseltük, hamar meglettünk vele – talán 200 négyszögöl volt az egész terület. Ebédkor Tatuska még tósztot is mondott. (Bevallom, átaludtam a fáradtság meg a fröccsök miatt, de a mai napig bánom.)

Hanem azért a bornak mégiscsak volt haszna. Kiválóan konzerválta a nagypapát, aki 93 évesen – lényegében szervi bajoktól mentesen – egyszerűen elaludt, és többet már nem ébredt fel. Túlélt két világháborút, 56-ot és valamennyi testvérét. A család szerint ebben a bornak is szerepe volt. Részben a munka a szőlőben, a jó levegőn, részben az alkohol zsíroldó hatása miatt. Tati ugyanis irdatlan zsírokat evett meg minden létező formában. Reggelire, vacsorára csak szalonnát. Füstöltet, vagy fehérszalonnát, nyersen katonázva, vagy vöröshagymával megsütve rántottának. Puccos, drága húsosat soha. A levesben főtt marhának csak a kövérjét mindig. A Haller-piacon kapható legzsírosabb marhahús került a fazékba, annak zsíros része az ő tányérjára. Késsel kockákra szeletelte a rezgő, szürkésfehér főtt hájat, rendesen meglocsolta paradicsomszósszal és megette. Kanállal. Nem bírtuk nézni. Aztán legurított hozzá egy, legfeljebb két fröccsöt. Soha nem többet. A családban mindössze egy alkalomra emlékeznek, amikor kicsit becsiccsentett. Este hol fröccsöt ivott (egyet), hol teát, amibe szintén bort tett. Vagy pálinkát, az is ő főzte, de ez egy külön történet.

A dél-alföldi ház még megvan...


A „Chateau Tatuska” – a dél-alföldi ház még mindig megvan.  A hordók azonban kiszáradtak, a dongák szétváltak, azokba már nem kerül bor. A szőlőnek nyoma sincs. A prés már darabokban, de még összerakható. Nem engedtem sem kidobni, sem eladni. Én ugyan még soha nem csináltam bort, de ha egyszer mégis szeretnék, a szőlőprés már megvan hozzá.

1 megjegyzés:

  1. Kedves Tibor BorTárs!

    Nagyon köszönöm ezt az írást, igazán széppé tette az estémet! És remélem, hogy hamarosan működésbe lép az a szőlőprés. Akinek pedig valaha is volt, vagy van ilyen Tatuskája, az tudja, hogy ők tesznek minket igazán emberré. Biztosan derűs arccal eszegeti az égi cupákokat... További szép napokat! Vigyázz a "Chateau Tatuskára!"
    Borbaráti üdvözlettel:
    Zita

    VálaszTörlés