Parkerizáció - nem százas...

Két oka volt, hogy gondolkodás nélkül megvettem ezt a garnachát. Egyrészt azért, mert kedvelem a garnachából készült bort. Jött már zavarba kérésemtől elegáns borbolt eladója, amikor készséges akart lenni, látva hogy a spanyol borok között keresgélek. De amikor megtudta, hogy csak garnachából készült fajbort (vin de cépage, varietal wine) szeretnék, lesütött szemmel mentegetőzött, hogy az igen ritka, és nekik nincs. A franciáknál van, grenache-ból, ami ugyanaz a szőlő, de a terroir, a termőhely az más. És a spanyoloknál készülő garnacha nekem izgalmasabb.

A másik ok pedig ez a kis nyakcímke, a 90-es számmal. Hogy Robert Parker ennyire értékeli. (Volt persze harmadik ok is, hogy alig gondolkodtam: az ár. Mert 7 euró alatt, vagyis alig több, mint kétezer forintért megkóstolni egy 90-es "parkerszámú" bort ritkán sikerül.)

Magamon tapasztaltam tehát, hogyan is hat a vásárlóra a Parker-katalógus besorolása: egy jó pontszámnak számokkal alig kifejezhető marketingértéke van. Nem is csoda, hogy a borászok világszerte Robert Parker kegyeit, azaz pontszámait keresik.

Nincs még egy iparág a világon, ahol egyetlen ember ízlése ennyire meghatározná a piacot. Eleget hallunk a pénzvilágról, ahol manapság a három nagy hitelminősítőt szokás kárhoztatni azért, mennyire rosszul végezték a dolgukat, s lám, nyakunkban is a válság évek óta. De ők legalább hárman vannak. Parker viszont egyedül. Legalábbis hozzá mérhető befolyású "borpontozó" nincs még egy a világon. Átalakulóban is van a borászat, méghozzá abba az irányba, hogy a bor inkább a borkritikusok ízlésének, így Robert Parkernek feleljen meg, és ne a hétköznapi borivónak.

A "millió dolláros orr" tulajdonosa: Robert Parker
fotó: www.erobertparker.com

Más lett-e emiatt a bor, mint eddig volt? Igen, intenzívebb, illatosabb, aromásabb, és erősebb,  alkoholosabb is. A borkritikus ugyanis nem iszik, hanem kóstol. Egyetlen kortyot ízlelget, aztán még azt is legtöbbször kiköpi - és ebbe a kortyba kell belesűríteni mindazt, amiről a borász úgy gondolja, hogy a nagy borkritikus számára fontos. S mivel tudott dolog, hogy a kritikusnak korábban melyik stílus tetszett, a maga számára nagy piacot megálmodó borász hajlamos a borait úgy készíteni, hogy kedvezőbb kritikát kapjon. Mert akkor jobban megtalálja a számítását. Ettől a borok sajnos, bizonyos mértékig függetlenednek a termőhelytől, mert a borkritikus kedvenc stílusa felé mozdulnak el: több tölgyfahordó, több vanília, több cseresznye, több alkohol.

Robert Parker eközben tagadja, hogy miatta "parkerizálódnának" a borászatok. A francia bormagazinnak, a Terre de Vin-nek adott interjújában, most májusban arról igyekezett meggyőzni az olvasót, hogy az ő ízlése sokkal összetettebb, és nem ilyen egyszerűen kiismerhető jellemzők alapján állapítja meg a kóstolt borok besorolását. Mint mondta, az újkeletű szakszót a "parkerizációt" nem ő találta ki, de nem tehet ellene, a kifejezés valószínűleg még évtizedekig használatos marad.

A Parker pontszám jelentése egyébként a következő:

96-100: 

Különleges bor, kiteljesedett, összetett, magában hordozza mindazt, ami a fajta jellegzetességeitől várni lehet. Az ilyen borok megszerzéséért, megvásárlásáért és elfogyasztásáért érdemes nagy erőfeszítéseket is tenni.

90-95: 

Kiváló bor, komplex, különleges karaktere van. Röviden: "borzasztó jó" bor.

80-89: 

Valamivel az átlag fölött, egészen a nagyon jóig. Eltérő fokban mutathat finom ízeket, karaktere is lehet, hibái nem szembetűnőek.

70-79: 

Átlagos bor, nem kiemelkedő, de jól elkészített. Lényegében egyszerű, fogyasztható bor.

60-69: 

Átlag alatti, észrevehető borhibákat tartalmaz, mint túlzott sav- vagy/és tannintartalom, nincs jellezgetes íze, illetve hibás íze, aromája van.

50-59: 

Elfogadhatatlannak minősített bor.

Az 50 Parkernél tehát nulla, vagyis egy 100 pontos bor tulajdonképpen "csak" 50-et ér el, de az ötvennél kezdődő skála miatt a lélektanilag sokkel figyelemfelhívóbb 100-at kap. A jellemzőket olvasva nem tudom, mikor került Parker és munkatársai elé utoljára 80 pont alatti bor... (Valamikor 1979-ben tény, hogy Parker 56 pontot adott egy amerikai borra, és azt kérdezte a borászattól, vajon mi a csudát tesznek a cabernet sauvignonjukkal, hogy ennyire ihatatlan bor váluk belőle?)

A 90 fölötti kategóriát két részre is bontották, pedig - ahogy Parkerék leírják - a 90-es és a 99-es is kiváló bor, és kevesen is érik el, mert jó borból nincsen sok. Igaz, a rangsor már 35 éve készül, így a legfelső kategóriában sincsenek már annyira kevesen. Ez derül ki legalábbis, ha belepillantunk a Wine Searcher válogatásába.

A pontozáskor tehát 50-ről indulnak, aztán amit a szemmel meg lehet ítélni (a bor színe és állaga), azért jár 5 pont, az aroma, a buké 15 pontot hozhat, az íz és a lecsengés 20-at. Az összhatás, valamint a bor potenciálja, hogy idővel mivé fejlődhet, még 10 pontot tehet hozzá, így jön ki végül a 100.

Egy-egy Parker-pont értékét (ott a 90 környékén) dollármilliókra teszik. Nem Robert Parker kér érte ennyit, félreértés ne essék, hanem a borászatok számára jelent árban, bevételben ekkora különbséget a borra kapott pontszám. Nem csoda, hogy Parker tudna (és tud is) furcsa dolgokat mesélni. Állítólag egyes francia chateau-k urai lányaik kegyeivel próbálták boraik pontszámát följebb srófolni, de volt bordeaux-i gazda, aki kutyáját eresztette rá a borkritikusra, és amikor Parker kötszert kért volna a sebeire, a borász csak a Wine Advocate (Parker lapja) egy példányát lobogtatta, és a borának adott alacsony pontszámot reklamálta!

Parker persze nem tévedhetetlen. Bár ő büszkén mondja, hogy évente tízezer bort kóstol meg, és az elmúlt évtizedekben megízlelt összes borra emlékszik (sőt, 2-3 pont eltéréssel még a pontszámot is megmondja), a legendáriumokban az áll, hogy 2009-ben egy vakkóstoláson Bordeaux-ban, ahol a 2005-ös csúcsévjárat 15 kiemelkedő borát kellett (volna) felismerni, Parker egyet sem talált el. Sőt, a Gironde bal és jobb partjának borait is összekeverte - ez a francia szakértők előtt alaposan elintézte. Parker, maga, tehát nem 100-as. Főleg, mert egy ilyen vaktesztbe is belement...