Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál
– tartja a mondás. Van ebben igazság, ha pusztán az aktualitást
nézzük. De kifejezetten érdekes lehet, ha „tegnapelőtti”,
azaz jóval korábbi kijelentéseket, véleményeket vetünk össze
maiakkal: vajon megállják-e a helyüket, igazak-e még ma is?
Amikor a kezembe akadt (pontosabban a
monitoron megláttam), és elolvastam a tekintélyes, rózsaszín
papírra nyomott újság három évvel ezelőtti írását a magyar
borászatról, a legelgondolkodtatóbbnak a következő sorokat
találtam:
Jancis Robinson, az FT befolyásos szakírója |
„Az az egy baj van, hogy a magyarok
annyira büszkék borászati hagyományaikra, hogy képesek magas
árat fizetni a legjobb/leghíresebb boraikért, amelyek ezáltal
Magyarországon kívül túlárazottnak tűnnek” - ezt írta a Financial Timesban Jancis Robinson, aki szinte ugyanakkora
befolyással bír a borpiacra, mint a tengerentúlon (és mindenhol
máshol) Robert Parker.
Több dolgon is érdemes elgondolkodni
az idézet kapcsán: A „magyarok büszkék borászati
hagyományaikra” - ez nem baj, sőt! Még az sem, hogy „képesek
magas árat fizetni legjobb boraikért”. Hál' istennek divatba is
jött a magyar bor (otthon), és van is egy olyan vásárló réteg,
amelyik megengedheti magának, hogy megfizesse a legjobb palackokért
felszámított árat. A kérdés az, hogy ez eltartja-e a magyar
borászatot? Vagy legalább azokat, akik a legjobb borokat viszik a
piacra?
A szakértő szavaiból érezhető
kétkedés – szerintem - csak részben lenne megalapozott. Akkor,
ha a magyar borászok nehezményeznék, és panaszkodnának amiatt,
ha a külföld nem akarja megadni boraikért azt az árat, amit
kérnek érte. De nem teszik, mert több borásztól hallottam már,
hogy ilyenkor inkább lemondanak arról, hogy exportáljanak, és
beérik a hazai piaccal. (Ahol, mint látjuk, el tudják adni a
„túlértékeltnek” tartott borokat.)
Nem idegen ez a magatartás (hogy
fizessünk többet a saját hazánk termékeiért) a nyugat-európai
vásárlóktól sem. Belgiumban inkább veszik az üvegházban
termelt belga epret/paradicsomot, mint a spanyolt, pedig az harmadába
kerül (és több napot is kapott). De más árucikkeknél is
figyelnek arra, hogy a hazait vegyék, még ha drágább is, mert
tudják, hogy munkahelyeket mentenek meg vele. Más kérdés, hogy
megtehetik, bár a „pouvoir d'achat” - a vásárlóerő –
megőrzése, a takarékoskodás itt is fontos szempont.
De láttam már brit televízióban
olyan riportot, amely rendszeresen követi nyomon egy angol család
életét, mert tagjai azt vették a fejükbe, hogy csak brit
termékeket vásárolnak. Élelmiszert, ruházati cikket, mindent.
Nem egyszerű persze a „Buy British” mozgalomnak megfelelni,
hiszen sok árura már nem az van írva, hogy Made in UK, hanem hogy
„Designed in the UK”. Vagyis a briteké a szellemi tulajdon, de a
gyártás valahol már a távolban zajlik. (Ráadásul, aki ilyesmit
vesz a fejébe, eleve le kell mondjon olyasmiről, ami a saját
hazájában egyszerűen nem terem meg – mert nem olyan a klíma. A
tévében látott brit család eltökélten ilyen volt.) De térjünk
vissza a borainkhoz.
A brit szakíró nem csak a magyar
borászat gondjának tartja a túlárazottságot. Jancis Robinson azt írta, hogy szinte minden „feltörekvő ország” borai ezzel a
gonddal küzdenek, sőt még a bornagyhatalomnak tartott spanyolok is
nehezen adják el a boraikat annyiért külföldön, mint amennyiért
szeretnék.
Tanulság? Azon kell változtatnunk,
hogy az átlagos borfogyasztók, akiket a cikk legelején említ a
szerző, ne Bulgáriával vagy Moldovával egy „lapon” emlegessék
a magyar bort. Mint ahonnan olcsó, és nem túl ígéretes borok
érkeznek. Sajnos a 90-es évek előtti évtizedekben a
nyugat-európai piacon ezt örökséget szereztük meg, amitől
lassan lehet csak megszabadulni.
Egyszer már írtam róla, hogy talán
Új-Zéland útját kellene választanunk. Tanuljuk el tőlük,
ahogyan ők a sauvignon blanc-nal vagy a pinot noirral rangot
szereztek maguknak. Olcsó új-zélandi bor egyszerűen nincs
Európában (ausztrál vagy más újvilági van bőven, de Új-Zéland
nem megy egy bizonyos szint alá).
Ezt kellene csinálni nekünk is:
kisebb mennyiséggel, de csak kiváló minőséggel, jelen kellene
lennie a magyar bornak minél több helyen. Ha a világ ezt szokja
meg, nem fogja túlértékeltnek tartani. Mert csak jót és kiválót
lát, olyan minőséget, ami kétségtelenül megéri az árát.