Hirdetés

2013. november 26., kedd

Tegnapi újság

Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál – tartja a mondás. Van ebben igazság, ha pusztán az aktualitást nézzük. De kifejezetten érdekes lehet, ha „tegnapelőtti”, azaz jóval korábbi kijelentéseket, véleményeket vetünk össze maiakkal: vajon megállják-e a helyüket, igazak-e még ma is?

Amikor a kezembe akadt (pontosabban a monitoron megláttam), és elolvastam a tekintélyes, rózsaszín papírra nyomott újság három évvel ezelőtti írását a magyar borászatról, a legelgondolkodtatóbbnak a következő sorokat találtam:

Jancis Robinson, az FT befolyásos szakírója
„Az az egy baj van, hogy a magyarok annyira büszkék borászati hagyományaikra, hogy képesek magas árat fizetni a legjobb/leghíresebb boraikért, amelyek ezáltal Magyarországon kívül túlárazottnak tűnnek” - ezt írta a Financial Timesban Jancis Robinson, aki szinte ugyanakkora befolyással bír a borpiacra, mint a tengerentúlon (és mindenhol máshol) Robert Parker.

Több dolgon is érdemes elgondolkodni az idézet kapcsán: A „magyarok büszkék borászati hagyományaikra” - ez nem baj, sőt! Még az sem, hogy „képesek magas árat fizetni legjobb boraikért”. Hál' istennek divatba is jött a magyar bor (otthon), és van is egy olyan vásárló réteg, amelyik megengedheti magának, hogy megfizesse a legjobb palackokért felszámított árat. A kérdés az, hogy ez eltartja-e a magyar borászatot? Vagy legalább azokat, akik a legjobb borokat viszik a piacra?

A szakértő szavaiból érezhető kétkedés – szerintem - csak részben lenne megalapozott. Akkor, ha a magyar borászok nehezményeznék, és panaszkodnának amiatt, ha a külföld nem akarja megadni boraikért azt az árat, amit kérnek érte. De nem teszik, mert több borásztól hallottam már, hogy ilyenkor inkább lemondanak arról, hogy exportáljanak, és beérik a hazai piaccal. (Ahol, mint látjuk, el tudják adni a „túlértékeltnek” tartott borokat.)

Nem idegen ez a magatartás (hogy fizessünk többet a saját hazánk termékeiért) a nyugat-európai vásárlóktól sem. Belgiumban inkább veszik az üvegházban termelt belga epret/paradicsomot, mint a spanyolt, pedig az harmadába kerül (és több napot is kapott). De más árucikkeknél is figyelnek arra, hogy a hazait vegyék, még ha drágább is, mert tudják, hogy munkahelyeket mentenek meg vele. Más kérdés, hogy megtehetik, bár a „pouvoir d'achat” - a vásárlóerő – megőrzése, a takarékoskodás itt is fontos szempont.

De láttam már brit televízióban olyan riportot, amely rendszeresen követi nyomon egy angol család életét, mert tagjai azt vették a fejükbe, hogy csak brit termékeket vásárolnak. Élelmiszert, ruházati cikket, mindent. Nem egyszerű persze a „Buy British” mozgalomnak megfelelni, hiszen sok árura már nem az van írva, hogy Made in UK, hanem hogy „Designed in the UK”. Vagyis a briteké a szellemi tulajdon, de a gyártás valahol már a távolban zajlik. (Ráadásul, aki ilyesmit vesz a fejébe, eleve le kell mondjon olyasmiről, ami a saját hazájában egyszerűen nem terem meg – mert nem olyan a klíma. A tévében látott brit család eltökélten ilyen volt.) De térjünk vissza a borainkhoz.

A brit szakíró nem csak a magyar borászat gondjának tartja a túlárazottságot. Jancis Robinson azt írta, hogy szinte minden „feltörekvő ország” borai ezzel a gonddal küzdenek, sőt még a bornagyhatalomnak tartott spanyolok is nehezen adják el a boraikat annyiért külföldön, mint amennyiért szeretnék.

Tanulság? Azon kell változtatnunk, hogy az átlagos borfogyasztók, akiket a cikk legelején említ a szerző, ne Bulgáriával vagy Moldovával egy „lapon” emlegessék a magyar bort. Mint ahonnan olcsó, és nem túl ígéretes borok érkeznek. Sajnos a 90-es évek előtti évtizedekben a nyugat-európai piacon ezt örökséget szereztük meg, amitől lassan lehet csak megszabadulni.

Egyszer már írtam róla, hogy talán Új-Zéland útját kellene választanunk. Tanuljuk el tőlük, ahogyan ők a sauvignon blanc-nal vagy a pinot noirral rangot szereztek maguknak. Olcsó új-zélandi bor egyszerűen nincs Európában (ausztrál vagy más újvilági van bőven, de Új-Zéland nem megy egy bizonyos szint alá).

Ezt kellene csinálni nekünk is: kisebb mennyiséggel, de csak kiváló minőséggel, jelen kellene lennie a magyar bornak minél több helyen. Ha a világ ezt szokja meg, nem fogja túlértékeltnek tartani. Mert csak jót és kiválót lát, olyan minőséget, ami kétségtelenül megéri az árát.


2013. november 12., kedd

"Rezsicsökkentés” az Elysée Palotában

A párizsi Rue de Faubourg Saint-Honoré nem az az utca, ahol a spórolós kisemberek vásárolnak. A legelegánsabb butikokban ugyanis minden elképesztő árakon kapható, a legutolsó divat szerinti ruhák, cipők, táskák, órák, ékszerek vagy épp a szédítő parfümök. Az egyik „lakó” azonban a jelek szerint összébb húzza a nadrágszíjat. El nem költözhet, hiszen itt a hivatala és a lakása is – ő a francia elnök, az Elysée Palota lakója.

Az Elysée bejárata - a kapun túl az elegáns Rue de Faubourg Saint-Honoré
Francois Hollande, az alig másfél éve hivatalban lévő francia államfő, minden elődjénél népszerűtlenebb, az ország nem nagyon találja a válságból kivezető utat, így az elnöki palota – talán saját magán akarva példát statuálni a takarékoskodással – a nemzeti kincsnek számító elnöki borpince készletének egy részét bocsátotta árverésre.

Az Elysée Palota sommelier-je, Virgine Routis több szempont alapján válogatott a 12 ezer palackos készletből: voltak maradékok, amelyekből már nincs annyi, hogy egy nagy díszvacsorán fel lehessen szolgálni belőle, csak 1-2 üveg – ezek értelemszerűen kalapács alá kerültek. Ugyancsak eladhatókká váltak azok a tételek, amelyek már nem növelték volna tovább értéküket, akkor sem, ha tovább tárolják őket – ezek azok a borok, amelyek kora már elérte a fogyaszthatóság felső határát: a például a 15-20 év fölötti burgundi fehérek. (Vagyis teljesen racionális dolog megszabadulni tőlük, amikor még jó árat kapni értük.)

Nem vigyáznak a nemzeti értékre?
Bár a népszerűtlensége ellen küzdő elnök - ezeket a racionális tranzakciókat példamutató takarékosságnak felmutatva - akár még javíthat is saját mutatóin (igaz, ennek egyelőre nem sok jele látszik), a szakma nem értékelte túl a 10 százaléknyi készletcserét.

„Szimbolikus akcióról van szó” - mondta az egyik párizsi Michelin-csillagos étterem, a Tour d'Argent étterem sommelier-je, David Ridgeway a France24 televíziónak. - „Nem nagyon volt a készletben valóban értékes darab. A média érdeklődése miatt van ekkora PR-értéke az egésznek.” 

Ha nem volt az árverésen valóban „értékes darab”, akkor viszont azokat a hangokat nehéz megérteni, amelyek a „francia nemzeti örökség kiárusításáról” beszéltek. Mert a vészharangot többen is megkongatták.

Persze, ahhoz képest, hogy az Elysée Palota által felkért aukciós cég eredetileg 250 ezer eurót remélt az 1200 palack értékesítéséből, a licitálók végül 718 ezer eurót, azaz közel háromszor annyit adtak a becses üvegekért... Azaz, jól járt a francia költségvetés, hiszen a bevételből csupán 50 ezer eurót fordítanának az „utánpótlás”beszerzésére. Ami ugyancsak heves bírálatokat vált ki. Egyes szakértők ugyanis azt mondják, hogy ennyi pénzért nem lehet méltó színvonalon bemutatni a francia borászatot az Elysée Palotában.

Amikor csak víz van a tárgyalóasztalon...
Az elnöki főborásznak azonban erre is megvan a válasza: az államfői látogatásokon, a királyi viziteken továbbra is a legrangosabb ritkaságok kerülnek majd az asztalra, de amikor az elnök „csak” a francia szenátus tagjaival konzultál, akkor azokra az alkalmakra megfelelő, ha kevésbé ismert borászatok palackjait szolgálják fel. (Hogy kiktől pótolják majd a készletet, nem tudni. Az árverés ugyan pár hónapja volt, a beszerzés lebonyolításáért még mindig verseng két neves bordeaux-i bornagykereskedő.)

A kétmilliós palack...
A legjobb vevő egyébként - ki más lett volna? - mint egy kínai borkereskedő, aki számos muzeális cognacot, valamint a legdrágábban elkelt tételt, egy 1990-es Petrust vett meg, utóbbit 7625 euróért, azaz 2,2 millió forintért. (Az aukciós cég jutalékának levonása után az Elysée Palotának ebből 5800 euró marad.) A Pomerolban, de Saint-Emilionhoz közel fekvő borászat különlegességét eredetileg 2500 eurós induló áron kínálták...  

2013. november 10., vasárnap

Felfedeztem Amerikát - Andalúziában

A napnak még október legvégén is van ereje, de a tenger felől fújó szél már hűvöskés, és az ember már nem vágyik a hullámok közé. A látvány olyan vakító, mintha nyár lenne, de zsúfoltság, tömeg (szerencsére) már nincs, az ősz már itt is közeledik.

Andalúziai ősz: vakító nap, csak hűvösebb idő, kevesebb emberrel
Már a szüreten is túl vannak. Állítólag. Mert ott lenn, legdélebben szőlőt nem is láttam, csak olajfák és narancsligetek voltak mindenütt. Pedig szőlő is kell, hogy legyen valahol, hiszen Andalúzia is szőlőtermő vidék, és a legnevezetesebb ital is szőlőből készül – a sherry.

Az igazi tüzes, vörösborok északabbra születnek, Andalúzia inkább a fehérborairól nevezetes. A nagy forróságban, nyáron, biztos inkább a jól behűtött friss, gyümölcsös fehérborokat kedvelik. Joven afrutado. Ez volt arra a palackra is írva, ami – tulajdonképpen teljesen véletlenül – a kezembe került. Merthogy helybeli, andalúziai bor volt, és én olyat kerestem.

Joven afrutado - fiatalos és gyümölcsös
A kifejezésből a „joven” más spanyol borvidékeken is használatos: azt a bort jelöli, amit hordós érlelés nélkül fiatalon palackoznak. Ezt követi a crianza (1 év hordó + 1 év palack), a reserva (1+2) és a gran reserva (2+3), bár az egyes borvidékek ettől eltérő, és rendszerint rövidebb érlelési időszakot is engedélyezhetnek az egyes kategóriákban. A „frutado” pedig, természetesen a gyümölcsösségre utal.

Az már Andaluzia sajátossága, hogy ez a gyümölcsösséget egy különleges, vagy inkább egyedi, mert máshol nem ismert szőlőfajta adja: a zalema. Huelva tartományban, az eredetvédett Condado de Huelva borvidéken 80 százalékban ezt termesztik. Történelmileg valaha ebből is a szomszédos Jerez-ben készített sherryhez hasonló, felszeszezett bort csináltak (házasítva más engedélyezett fajtákkal, mint a palomino vagy a pedro ximenez – amelyek a sherry elsődleges alapanyagát is képezik), de ma már – a korszerű borkészítési eljárásoknak köszönhetően – egyfajta reneszánsza tapasztalható a zalemából készített friss boroknak is.

A szabályozott hőmérsékleten elvégzett acéltartályos erjesztés segített megőrizni a zalema gyümölcsösségét, amiből főként a zöldalma, és enyhe lime aroma érzékelhető, a zöldessárga szín a fiatalság következménye – vagyis ami a palackból előkerül, egy valódi „vino blanco joven”, ami Andalúziában csak zalemából készíthető. Az óbor változathoz, a „vino viejo”-hoz már három éves fahordós érlelés kell, és rendszerint házasítják is a zalemát más engedélyezett fajtákkal, így a palomino finoval, a garrido finoval is, sőt, ahhoz, hogy a 22 %-os alkoholtartalmat elérjék, a sherryhez hasonlóan felerősítik ezt is. A vino viejo végeredményben teljesen más lesz, mint a fiatalabb változat: az óarany színű italban a karamell és a vanília íze-illata dominál.

A borvidék címere Kolombusz hajóját idézi
Az Andalúziában őshonos zalema egy ideig veszélyben volt. A gazdák a népszerűbb „világfajtákat” kezdték telepíteni helyette, de részben a változó borkészítési módszer, vagy talán egy - marketing szempontból sem utolsó - legenda felelevenítése miatt a zalema lehet, hogy népszerűbb lesz, mint valaha.

Azt tartják ugyanis, hogy annak idején Kolombusz Kristóf – aki Huelva egyik kikötőjéből, Palosból indult a Santa Mariával „Indiába”, jó pár hordó huelvai bort vitt magával az útra. S az a bor, természetesen, már akkor is zalema szőlőből készült – nem is készülhetett másból. Vagyis a zalema: „Amerika felfedezésének bora” - legalábbis, ha a rossznyelvek szerint eljutott odáig...

Arra azonban már dokumentumok vannak, hogy a legénységből sokan környékbeli tengerészek voltak, akik - meghódítandó az Újvilágot - áttelepültek a tengerentúlra, de nem akartak lemondani a hazai ízekről. Vagyis a zalema az első európai bornak tekinthető, amit rendszeresen vittek át magukkal a hajók az áttelepülteknek. Ma úgy mondanánk: exportáltak Amerikába. Tehát nem mást, mint ez első Amerikába exportált bor mai változatát sikerült felfedeznem a nyarat idéző az andalúziai őszben.