Igen, úgy hangzik ez, mintha egy Varsói Szerződés
hadgyakorlat lenne a Bakonyban a hetvenes évekből, de nem az. Egyáltalán nem. Ha
a címet német nyelven írjuk le, akkor már közelebb jutunk a megoldáshoz: der rote
Schild. Nos? Úgy van, a réges-régi bankárcsalád neve, amely manapság már bordeaux-i
birtokairól is nevezetes.
Baron Philippe de Rothschild vállalkozása egy ideje már
Dél-Amerikában is készít bort, és chilei borainak egyik jeles képviselője, az
ott spanyolra fordított „vörös pajzs”: az Escudo Rojo.
Ami a vörösökben jó, azt szinte mind beletették: cabernet
sauvignon, cabernet franc, carmenere, syrah – szinte már sok is a jóból. De
nem, az eredmény az egyik legkellemesebb „borélmény”, amit az utóbbi hónapokban
felfedeztem. Meg is van az oka: gondosan szüretelt, átválogatott, a
terméskorlátozásnak köszönhetően tökéletesen érett szőlőszemek, mind a négy
fajtánál, nagy műgonddal kivitelezett házasítás, hónapokon át tartó,
tölgyfahordós, aztán palackos érlelés. Végülis ennyi az egész.
Nincs persze tökéletes összhangban a címkén és a borászat
honlapján közölt információ, az egyik 12, a másik hat hónapos új francia
tölgyfahordós érlelést említ, de tekintsünk el a pontatlanságtól, és fogadjuk
el, hogy a végeredmény számít. Az pedig jó.
Talán azért, mert ezek a franciák mégiscsak értenek hozzá,
és tudnak bort „csinálni”. Chilében pedig megkapták hozzá a tökéletes termést,
az ideális időjárási körülményeket, a helyiek szaktudását (ami a franciák
nélkül is sok-sok kiváló bort eredményez).
Szerintem is van abban valami, amit az egyik amerikai borblogon olvastam, hogy ha az Escudo Rojo francia bor lenne, akkor könnyen
megszerezhetné a Premiere Cru besorolást (abban, hogy „könnyen” persze van egy
kis túlzás, de nem a bor nem lenne méltó rá...). Az, hogy chilei, viszont azzal
jár együtt, hogy egy „premiere cru” áráért miénk lehet egy üveg a Vörös
Pajzsból, meg egy két személyes vacsora is...
Ha ilyen szép házasítással találkozom, mindig felötlik
bennem Apám veleszületett ellenállása a különböző borok összekeverésével
szemben. Ő az ilyesmit „pancsolásnak” tartotta. Úgy gondolta, hogy bort
szőlőből kell csinálni, és ha nincs „bikavér szőlő”, akkor a bikavér sem lehet
komoly bor. Hittem neki sokáig. Sokáig
azzal játszadoztam, hogy fajtaborokat vakon kóstolva igyekeztem kitalálni,
melyik a merlot, melyik a shiraz, melyik a cabernet. Jó is az ilyen játék, de
olyan, mintha a futballban folyton csak 11-est rúgnának, és nem lennének akciógólok.
Pedig azok sokkal érdekesebbek és változatosabbak.
Egy pohár Escudo Rojo biztosan sokkal izgalmasabb annál,
mintha a négy házas(ított)társat külön-külön végigkóstolnánk. A házasélet örömei – mondhatnám...
