Hirdetés

2011. június 29., szerda

Remeteverseny


Még a Herman’s Hermits együttes tett róla annak idején a hatvanas években, hogy megtanuljuk: a „hermit” több nyugat-európai nyelven is remetét jelent. Ennyit az etimológiáról, ami magyarázatát adja, hogy miért remeteverseny, ami most következik. Merthogy ehhez az elnevezéshez, az Hermitage-hoz kapcsolódó borokról esik majd szó.

Az Hermitage (az, mert ermitázsnak ejtjük, ahogy a pétervári képtárat, de erről majd később) egy viszonylag kis borvidék Franciaországban a Rhone folyó mentén. Alig nagyobb, mint egy golfpálya (százvalahány hektár),  és kizárólagos fajtája a syrah. Ezért vált izgalmassá a számomra, mert a syrah-shiraz fajtát különösen kedvelem: jellegzetes illata, telt, gyümölcsös, testes mivolta miatt. (Ausztrál megvalósulása rendszerint nem is okoz csalódást, és van belőle kellemes argentin vagy dél-afrikai változat is, de mindenképpen keresem, hogy egy jó francia syrah-t is kóstolhassak végre.)

Hát, a keresést folytatnom kell. Pedig azt reméltem, hogy Hermitage-ban megtalálom. Kezdtem Crozes-Hermitageban – ez a szomszédos borvidék, nagyobb is, más fajtákat is termesztenek, de a syrah a legelterjedtebb. Számos ausztrál shirazt ismerve nem is érti az ember, hogyan adhat ugyanaz a szőlő ennyire mást. Szárazat, kicsit karcosat, alig gyümölcsöset. Még talán az illat az, ami leginkább emlékeztet az ausztrálokra. De persze, bizakodtam, azért van ez, mert ez "csak" Crozes-Hermitage, az igazit a rangosabbik borvidéken Hermitageban kell keresni.  A rang persze az árban is megmutatkozik, így húztam-halogattam, de végül megadtam az árát. 

A 2007-es Hermitage már nem volt igazán friss bor, és a színe alapján lehetett volna jó is, hiszen sűrű lilás vörös árnyalata ígéretesnek látszott, de az illata nem volt átütő, és az első korty kifejezetten csalódást keltett. Egy félórára ottfelejtett nagyfröccs lehet ilyen, hogy benne van a bor is, meg a buborék is, de már egyik sem élvezhető.

Hagyjuk egy kicsit, gondoltam, levegőznie kell, de a helyzet nem változott, a csalódás nem enyhült.

Így lett a „remeteversenynek” magyar nyertese. Mert ott volt a kezem ügyében egy Bock Ermitage is. Igaz, almát a körtével hasonlítottam össze, mert a syrah-ból készült franciákkal szemben a villányi „névrokon” több más fajtát, merlot, pinot noirt, portugiesert, kékfrankost is tartalmaz, de nálam ez most ilyen ermitage/hermitage kategória volt. (Azt viszont bevallom nem tudom, miért Ermitage ennek a Bock házasításnak a neve.)

Egyébként ez sem tetszett elsőre. Kiérződőtt belőle a pinot noir, elvált a többitől, de jópár óra pihentetés után eggyé váltak az alkotóelemek és maradéktalanul élvezhető volt a bor. 

Bockékkal sikerült véletlenül találkozni Brüsszelben is egy borbemutatón. Az első kérdésem ezekután az volt: „Ermitage-t hoztak-e?”

– Annál csak jobbat, a csúcsborokat – volt a válasz, és igen kellemes perceket szereztek, amikor megkínáltak a 2007-es Cabernet franckal és a Magnificoval.

A szentpétervári képtárnak pedig semmi köze a borhoz. Azért Ermitázs, mert II. Katalin cárnő egy európai arisztokrata családtól megvásárolt képzőművészeti gyűjteményét a Téli Palota egyik szárnyában, az Ermitázsban, a remetelakban helyzete el. (Ma már az egész palotát a képek, szobrok töltik meg.) Az Ermitázs, a remetelak, korábban a cárnő kérésére épült, hogy az uralkodó oda vonulhasson vissza, ha akar. Nem egy pohár borral, de nem is egyedül. Innen azonban a történetet borítsa jótékony homály...

2011. június 21., kedd

Pancs?

Amikor a hivatalos chianti receptre rábukkantam, nagyon meglepett, hogy 15 százalékban egy fehér bort is kevernek bele: a malvasia biancát. Mindaddig azt hittem, hogy vöröset és fehéret kevergetni „szentségtörésnek” számít.  

Nem először hallottam ilyesmiről, még az uniós borreform elfogadása idején is szó volt róla, hogy esetleg hivatalosan engedélyezik rozé előállítását vörös és fehérbor házasításával. De ha egyszer egy olyan bortermelő nagyhatalom, mint Olaszország esetében ez elfogadott gyakorlat, akkor miért lenne egyáltalán szükség engedélyeztetésre?

Csak a syrah, vagy fehér is van benne?
Furdalt tehát a kiváncsiság, hogy a chianti példája csak egy megtűrt kivétel-e, és folytattam a kutatást. S mit találtam: a franciák Crozes-Hermitageban, a Côtes du Rhône borrégió egyik igen rangos borvidékén fehér rousanne és/vagy  marsanne szőlővel társítják a vidék kizárólagos vörös fajtáját, a syrah-t. Ráadásul a fehér mennyisége a vörösben nem is olyan kevés, elérheti a 15 százalékot. (A legtöbb ország címkézési szabályai szerint a maradék 85 százalék elég lenne ahhoz, hogy egy bort már fajbornak lehessen nevezni – vagyis a fehéret fel sem kellene tüntetni a címkén.)

De van más példa is: Champagneban a rozé pezsgőket készítik úgy, hogy a fehér alaphoz keverik a vöröset.

Amerikai borászok szerint 80 százalék chardonnayból és 20 % grenacheból kiváló rozé születhet. A „recept” úgy is készülhet, hogy a kétféle szőlőt már együtt darálják le és együtt erjesztik, de a kész borokat is lehet később házasítani.

Amerikában blushwine-nak is hívják 
Ugyancsak amerikai borászatokban gyakorlat, hogy a syrah és a viognier nevű fehér szőlő borából készítenek rozét.

De vajon miért jó egyes fehérborokat a vörösökkel társítani? Van rá magyarázat.

Az ilyen könnyű bornak szánt házasítás esetében stabilabb lesz a szín, mint a rövid ideig héján tartott vörös szőlőből préselt rozénál.  Van szakember, aki azt mondja, hogy épp azért, mert a vörös szőlő keveset áll a héján préselés előtt, nem lesz elég gyümölcsös a rozé – ezt a veszteséget lehet elkerülni azzal, ha a gyümölcsös fehér és vörös borokat keverik rózsaszínné, azaz rozévá. A savegyensúly is jobban beállítható, és a bor testessége is szabályozhatóbb.

Az efféle olvasmányok szinte már meg is tudnak győzni arról, hogy nem is érdemes idegenkedni a szokatlan vörös és fehér házasítástól.

Eszembe ötlik egyik korábbi borászati olvasmányom is: abból tudtam meg, hogy a cabernet sauvignon szőlőfajta is keresztezés eredménye: a sauvignon blanc és a cabernet franc „gyermeke”. Ha a természet ezt elfogadta, akkor idővel talán azt sem lesz szokatlan, ha a vörös és a fehér bor (vagy szőlő)  keveredésének eredményét találjuk a palackban.

(fotó: www.sphinxdateranch.com)

2011. június 17., péntek

Itália etalonja


A nagy dolgok sokszor igen egyszerűek. Mint az olasz Antinori borászat Santa Cristinája is. Finom illat, selymes, gyümölcsös íz, kellemes aroma. Nincs bonyolult struktúra, aminek az értékelésével sokat kellene  törődni csak az élmény. Az ember kortyol, elhagyja magát, és ott van a szájában Toscana, a maga hangulatával, dombjaival, váraival, napfényével, citrusaival.

Ára 7 euró alatt: kettő is elfogy belőle
Pedig a Santa Cristina „csak” egy IGT bor. Indicazione geografica tipica. Tájbor. Ami azért nem kevés, hiszen a Santa Cristinára azt mondják, hogy az (egyik) olasz alapbor. Etalon. S hogy itt nincs ellentmondás, az szerintem azért lehet, mert az Antinori borászat ezt a bort 1946 óta készíti, és ha egy-egy évben más a minősége, akkor az az évjárat  többi – tájborára és más egyéb – borára is jellemző lehet arrafelé Olaszországban. Toscanaban, és azon belül Chiantiban. Toscana a tartomány, Chianti a megye. Irígylésre méltóan rendezett, tiszta, gazdag környék. Köszönhetően a bornak.

De azért Chiantiban annak idején megrótták az Antinori famíliát, hogyan volt mersze olyan bort csinálni, amelyben nem az előírt szőlőfajták, a sangiovese, a canaiolo és a malvasia van benne. A Santa Cristina tehát ezért nem védett eredetű bor, ezért nem szerepel a palackon, hogy Chianti, csak az, hogy Toscana. Ezért csak tájbor. Mert nem a helyi előírásoknak megfelelően készül.

Santa Cristina: hivatalos embléma nélkül
Az elmúlt években 90 százalékban sangiovese és 10 százalék merlot alkotta. (Talán a nagy konkurrens Franciaország egyik meghatározó fajtájának telepítése és használata miatt orroltak meg Antinoriékra Chiantiban?) Ráadásul a helyzet fokozódik, mert 2009-ben a sangiovese aránya már csak 60 százalékot ért el. (Talán a termés mennyisége volt kevesebb és ki kellett pótolni merlot-val, cabernet-vel és syrah-val?  Talán ez rá a magyarázat.)

És ott van a Santa Cristina fehér változata is. Amihez a bort már a szomszédban, Umbriában termesztik. El lehet képezelni, hogy a chianti-párti "kemény mag" hogyan viszonyult ehhez.

Az Antinori borászat persze ezt is elbírja. 1385 óta (!) megéltek már egyet s mást Itáliában. Ez a hihetetlen múlt teszi még a Santa Cristinát etalonná.

Kép: madeinitaly-asso.fr
A Santa Cristina márkanév alatt persze létezik Chiantiban termesztett fehérszőlőből készített bor is, meg a Chianti Superiore kategóriában forgalmazott vörös is, amiben 95 százalék már a sangiovese, de nem ettől lesz más a besorolása. A terméskorlátozás hektáronként  maximum 7,5 tonna szőlő, és az érlelési idő pedig legalább 9 hónap kell, hogy legyen a Superiore boroknál. A Chianti Classico egy hajszállal még szigorúbb: 10 hónap érlelést írnak elő.

A hagyományos szalmafonatos chiantit egyébként már csak kevesen palackozzák. A szállíthatóbb, „áramvonalasabb” vörösboros palackok kiszorítják a souvenirként azért pótolhatatlan „fiasco”-t.
S ha már a chianti a téma, nem mehetünk el amellett, hogy a tradicionális, 19. századi házasítási receptben meglepő módon 15 százalékban egy fehérbort is kevertek a vöröshöz: ez volt a malvasia bianca.

Az Antinori borászat csúcsbora egyébként a Tignanello, amelynek 1982-es évjáratából egy  láda 1500 font fölött cserél gazdát a londoni bortőzsdén.

Vajon a Bátaszéken formálódó Antinori borászat milyen különlegességekkel örvendezteti meg a hazai közönséget?

2011. június 13., hétfő

Világhír

A magyar bor világhírű. Csak a világ alig tud róla. Márpedig, ha a világ nem tud róla, világhírű sem lehet. De fogalmazzunk másképp.

A magyar bor a legjobb a világon. Csak a világ még nem ismeri eléggé. Az első mondatban így is van talán valamennyi túlzás, de annyit azért bátran ki lehet jelenteni, hogy a legjobbak között van a helye. Ezt mondják, akik ismerik a magyar borokat és a világ borait is. 

Mit tehetünk azért, hogy a magyar bor ismertebb legyen a világon? Megvannak-e ehhez az eszközeink, a lehetőségeink? Kinek a feladata lenne, hogy elterjessze jó hírünket a világban?

Azért gondolkodom ilyesmin, mert hallottam a magyar borászokat a televízióban, amint arról panaszkodtak, hogy a hatvanas évek eleje óta csökken a borfogyasztás Magyarországon, és így nehezen térülnek meg azok a látványos fejlesztések, amelyek az elmúlt húsz évben a magyar borászatokban végbementek.  

Tehát, ha otthon kevesebbet lehet eladni, akkor exporttal kell próbálkozni.

Jó, de hogyan? Jön a nagy dilemma: ha nem ismernek bennünket, nem adják meg azt az árat, amit a mi borunk megér, amennyit meg megadnának, annyiért nem éri meg odaadni.

Támogatni kellene a borexportot? Azt meg az EU-n belül nem nagyon lehet. Egy-egy marketingkampányt talán lehet finanszíroztatni, de tartós jelenlétet ilyesmiből kitermelni aligha lehetséges.

A magyar bornak minél magasabban lenne a helye
 A magyar boroknak a legnagyobb mennyiséget forgalmazó szupermarketek borpultjain legalábbis a középső polcokon lenne a helye. Meg följebb. (A gyakorlat szerint szemmagasság fölött vannak a jó /és drága/ borok – hogy föl kelljen nézni rájuk?)

De az alsó polcokról hosszú út vezet a középsőre, és tovább.  Egy nagyobb ország szupermarket láncaiban tartósan jelen lenni, megalapozni a magyar bor hírnevét, ahhoz egy-egy hazai borászat termelése még kevés is lehet. Mindenképpen közös megjelenésre kellene tehát törekedni. Borvidékenként, vagy ha az nem elég, borrégiónként. Készülhetne közös design, közös címke, plakát, szóróanyag, az ilyesmit lehet marketing támogatásból előteremteni. A telített piacokra belopakodni nem lehet, oda be kell robbanni. Külföldön ismertté válni még így is hosszú évekbe telhet. S addig?

Addig marad a zsugorodó hazai piac. A borfogyasztás csökkenése egyébként nem egyedi magyar jelenség, hanem európai. Más nagy bortermelő nemzeteknél is kevesebbet adnak el, miközben az import növekszik. 2004-ben a Magyarországon elfogyasztott bor mennyiségének alig 2 százaléka volt külföldi, 2007-re már 10 százalék volt az import.

Lehet abban valami jó is, ha a külföldi borok megjelenése versenyre kényszeríti a hazai borászatokat, árban és minőségben is. Mert legalább a hazai borfogyasztók is összemérhetik, vajon van-e olyan jó a magyar bor mint a más országból érkezett. És akkor az elején feszegetett kérdésre is könnyebb lesz válaszolni.

2011. június 8., szerda

Konvertibilis bor


36 forint volt egy angol font. Turistaárfolyamon. Lehet tippelni, mikor is volt ez. Megmondom: 1978-ban. Főiskolásként jutottam el Angliába, négy hétre, a bőröndömben két üveg magyar borral. Az exeteri St.Luke’s College professzora Jim Norman vette át tőlünk egy fontért darabját, hogy a szűkös ösztöndíjat segítsen kiegészíteni. Talán 20 fontot, ha kaptunk egy hónapra, de mindegy volt az, legalább eljutottunk Angliába. Minden angol szakos álma ez volt!

Korhű palack: 1972-ből
Egri diák lévén egy bikavért vittem, természetesen. Azért is úgy 30 forintot kellett fizetni. A Bull’s Blood, fekete címkével Angliában is kapható volt ugyan, de mintegy két font volt az ára, tehát Jim bácsi is jó üzletet csinált, meg mi is. (Egyébként, ha jól tudom, minimum szabálysértés volt akkoriban a „valutakiajánlás”, amit ez a csere megtestesített, de talán már elévült azóta...)

Jim daddy (ő mondta, amikor megérkeztünk, hogy szólíthatjuk így, mert négy hétig apánk helyett apánk lesz) maga kérte, hogy mindenki egy bikavért vigyen neki. Megszerethette a Szépasszonyvölgyben. Minden évben eljöttek  ugyanis Egerbe (meg Pécsre is), ahol angol szak volt, húsz exeteri tanárképzőssel. Igazi, klasszikus diákcsere volt ez. 

A másik palackot önszorgalomból vittem neki, hátha azt is megveszi. Bizalmatlanul szemlélte az egri medoc-ot, és hiába győzködtem, hogy szerintem jobb, mint a bikavér, azt hiszem csak azért vette meg, mert megszánt, és rám hagyta. De biztos vagyok benne, hogy nem járt rosszul.

A régi címke: Egri Medoc noir
Jim bácsi vehetett volna  Devonban is magyar bort, de megvolt az oka, hogy megvárta, mire a mindenkori magyar csoport a bikavérekkel megérkezik. 

Literes üvegben árultak az angolok valami olcsó magyar fehér asztali bort, ami tankautóban zötykölődött végig Európán. Megkóstoltuk, mert egy alkalommal az is volt az asztalon, de igen nagy volt a különbség az általunk vitt bor és a – ha jól emlékszem - „Duna Wine” között.

Régi borkereskedés: 1978-ban népszerű pub volt


A bor volt tehát a konvertibilis valutánk, az ösztöndíj-kiegészítésünk. Meg az a 400 forint, amit mindenki magával vihetett. Exeterben ugyanis már akkor „konvertibilis” volt a forint. No nem hivatalosan, csak a Lloyd Banknál, ahol rájöttek, hogy érdemes beváltani.  Persze nem a 36 forintos turista árfolyamon, hanem a dupláján. A kereskedelmi kurzuson. Alig 5 fontunk lett így a 400 forintból.  Amit később az angol diákok a turista árfolyamon vásároltak vissza a banktól, 10 fontért, mielőtt Magyarországra jöttek...

Lehet, hogy jobban jártak volna, ha az öt fontjukból egy üveg whiskyt hoznak Magyarországra?