Hirdetés

2011. május 28., szombat

Fesztivál helyett


Úgy gondoltam, milyen jó lenne június 2-át carmenere borokkal megünnepelni, jó társaságban. Június másodika ugyanis Carmen napja, illetve Kármen, mert ez a magyarul anyakönyvezhető forma – ugye milyen furcsa lenne ezt látni az operaplakátokon? 

A carménère – mert akkor ismerjük meg az eredeti francia írásmódot is – folytatta volna azt a sort, amikor chardonnay-vel vagy később furminttal barátkoztunk: ugyanaz a szőlőfajta, különböző termelők, különböző borok, ha lehet, különböző országokból.  Na ez lett volna nehéz carménère-rel! (Mint ahogy  furmintból is csak magyarokat ittunk...) 

A "fesztivál" csúszik, de a palackok gyűlnek
Mert  a carménère szőlő szinte kizárólag Chilében terem, ezért több országból beszerezni a belőle készült bort nem lett volna könnyű feladat. A francia őshazában már alig-alig van belőle, talán néhány száz hektár. Kalifornia és Olaszország az, ahol még nagyobb mennyiségben fellelhető, de a chilei 8800 hektárral nem lehet versenyezni. 

Pedig a carménère a hat hagyományos, bordeaux-i vörös szőlő fajta egyike: cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot, malbec, petit verdot és a carménère. Ahogy a malbec, a carménère is a múlt századi filoxéra járvány áldozata lett Franciaországban, és az újratelepítések nem jártak sikerrel. Szerencsére még a XIX. század elején a vessző átkerült Dél-Amerikába, elsősorban Chilébe, ahol a filoxéra már nem érte utól. Északról megvédte a sivatag, nyugatról az óceán, délről a sarkvidék hidege, keletről pedig az Andok. Így maradhatott fenn. 

Évtizedekig egyébként senki nem tudta, hogy a chilei carménère a hiányzó hatodik bordeaux-i vörös szőlő. Merthogy „chilei merlot”-ként emlegették. Ízvilága ugyanis valóban hasonló a merlot-hoz.  Egy montpellier-i szőlész kutató, Jean-Michel Boursiquit professzor azonban 1993-ban tudományosan bebizonyította, hogy a chilei merlot valójában nem merlot, hanem a rég eltűntnek hitt carménère. 

A chilei borászok azonnal rácsaptak a marketing lehetőségre, és ügyesen felépítették az „elveszett és megkerült bordeaux-i” imázsát. A chilei carménère az lett, ami Kaliforniának a zinfandel, Dél-Afrikánaka pinotage, a spanyoloknak a tempranillo, az olaszoknak a sangiovese, vagy Ausztráliának a shiraz. Az országra jellemző fajta, amely megalapozza a borászat hírnevét és rangját. Mint Magyarországét a tokaji. 

Sűrű, sötét, bíborvörös - és itatja magát
 A chilei merlot tehát „megvezette” az egész világot, beleértve a borászokat, akik mindaddig azt hitték, hogy merlot isznak. Persze ennek az is oka volt, ahogy amíg maguk a chileiek sem tudták, hogy a carménère más mint a merlot, addig a merlot-val együtt szüretelték, és együtt is dolgozták fel. Boursiguit professzornak állítólag az tűnt föl, hogy a merlot szőlők egyik fele hamarabb beérik, a másik felének meg tovább kell érnie. Egyszer aztán külön-külön szedette le őket, külön-külön készült belőlük a bor is, és a végén kiderült az igazság. Újjászületett a carménère! 

S hogy milyen bor készül belőle? Sűrű, sötét, bíborvörös színű, gyümölcsös, illatos, a cabernet sauvignonnál lágyabb, kevésbé savas, ezért „fiatalon” is fogyasztható. Egy-egy korty a fekete csokoládét vagy a dohányt is felidézheti.  Ifjú kora ellenére lehet erős, hiszen a hosszú érésnek köszönhetően magas cukortartalom alakul ki a szemekben, ami miatt könnyű magas alkoholtartalmú bort készíteni belőle. De ha túl erősre sikerül, az megbontja a carménère egyébként kivételes harmóniáját.

2011. május 22., vasárnap

Borfólió

Talán 15 éve lehetett, amikor új „terméket” kezdtek el forgalmazni a budapesti tőzsdén. Akkor vezették be, hogy a határidős piacon üzletet lehet kötni arra, milyen lesz a BUX-index értéke fél év, 9 hónap vagy egy év múlva. Bár épp egy gazdasági műsort is csináltunk, és figyeltünk rá, az én földhözragadt üzleti fantáziám soha nem vette be az ilyen virtuális termékeket. A részvényt értem, hiszen van mögötte egy vállalat, a devizát is fel lehet fogni, de hogy miért jó üzletet kötni egy fikcióra, mint a BUX – nem tudom követni. A részvénynél is az a szimpatikusabb, ha valaki tartja a papírt, mert az osztalék több, mint a banki kamat. Árfolyamnyereségre spekulálni nap mint nap, az nem nekem való.

1997-es Bock cuvée: vajon mennyit érhet?
 Hogy a bort is lehet „olcsón venni, drágábban eladni”, arra az első televíziós borárverés idején figyeltem fel. Akkor ott, 2003-ban, 20 ezer forintért kelt el egy 1997-es Bock cuvée, amit azért jegyeztem meg, mert egészen véletlenül nekem is volt belőle egy üveggel. Furdal is a kíváncsiság, hogy azóta vajon mennyit érhet.

Ugyancsak nem tudom vajon mekkora az értéke annak az 1973-as 3,5 dl-es fekete címkés Egri Bikavérnek, ami családi örökségként került hozzánk. Muzeális bor, meginni biztosan vétek lenne, de „boripari emléknek” nem utolsó!

De aki a világon borba fekteti a pénzét, az szinte kizárólag Bordeaux-ra figyel. Ott is a legnagyobbakra, akiket még III. Napóleon idején kategorizáltak. A londoni bortőzsde indexében több mint 90 százalékban ezek a borok szerpelnek (egy-két burgundi, olasz vagy Rhone-melléki bor és champagne-i pezsgő mellett). 

Az éves forgalom mintegy három milliárd dollár. Szakértők egyébként azt mondják, a világ bortermelésének alig egy százaléka alkalmas arra, hogy befektetésként tekintsenek rá...

Ezekben a hetekben épp a tavalyi bordeaux-i szüret borainak árát várják a befektetők. A 12 palackot tartalmazó faládák rendszerint több ezer angol fontot kóstálnak. Mégis, az érdeklődés óriási, hiszen az elmúlt húsz évben a bortőzsde (az úgynevezett Fine Wine kategória, vagyis a legjobb bordeaux-i borok) stabil 15 százalék körüli hozamot produkáltak.

Előkóstolás - itt még csak a borász teheti meg

A szakértők már elvégezték az előzetes teszteléseket, a szaksajtó már megszellőztette az eredményeket. Eszerint a Margaux lesz az év bora, az év csalódása pedig a Mouton Rothschild. Nagy felelősség ilyet kimondani, hiszen a friss primeur még rengeteget változik, mire a fogyasztóhoz kerül. A bordeaux-i csúcsborokat ugyanis 15 évvel a szüret után „szokás” kibontani.

Egy immár fogyasztható 1996-os Lafite Rothschildhoz egy ládával (12 palack) 14,500 fontért lehet hozzájutni. Érdekes, hogy a 2009-esből  15 ezer font egy láda – igaz, az évtized évjáratáról van szó. Legalábbis, amig a 2010-es nincs a piacon. Merthogy az állítólag még jobb.

A 2009-es évjárat árait egyébként az is hajtja felfelé, hogy a legnagyobb vásárlók között szép számmal vannak kínai befektetők.  S mivel az évjárat utolsó számjegye, a kilenc angolul úgy hangzik (nájn), mintha mandarin nyelven azt mondanák: „hosszan tartó” – és ez szerencsét hoz a kínaiak szerint.

2011. május 17., kedd

Tarcsi

A tartalékba rendszerint a második vonal kerül. Aki a „fakóban gurít”, annak csak az első csapattól levetett, agyonmosott mez jut.  A sportban valaha így volt. Máshol a hullott gyümölcsöt, a száraz kenyeret ették meg előbb, a szebbet, az épet, a frisset félretették későbbre. Érthetetlen tartalékolás volt ez, hisz aki így tett, soha nem ehetett jót. Mire hozzájutott, a friss is megromlott, kiszáradt.

A borászok másért tartalékolnak. A jobbat teszik félre, „reserve”-et képeznek, de azért, hogy még jobb legyen. A bor ugyanis valóban érik, javul, a hordóban, de még a palackban is.

Látni is a címkén gyakran: reserve, riserva, gran reserva, grand reserve. De pontosan nem lehet megmondani, hogy ez mit is jelent, mert nincs rá mindenhol egyértelmű szabály. 

Marketing fogás? Lehet-e Reserve a 2009-es évjárat?
 A spanyoloknál, olaszoknál legalább három (2+1) évig hordóban majd palackban kell érlelni a reservát vagy riservát. A „gran reservá”-t pedig öt évig: hármat hordóban, kettőt palackban tölt a bor, mielőtt a polcokra kerül.

 Máshol inkább íratlan szakami szabályok vannak, de az sem ritka, hogy a reserve szót csupán  bormarketing fogásként használják, hogy többet kérhessenek érte.

Az igazi reserve persze méltán kerül  többe, hiszen dacára, hogy több vele a munka, még a termés is kisebb. A fürtöket ugyanis válogatják, ritkítják, hogy csak a legjobb maradjon meg, a legjobb minőségben.  A  szüret is kézzel történik, akár dűlőnként többször is, és mindig csak a teljesen érett fürtök kerülnek a puttonyba.

Kisebb a termés azért is, mert a reserve korosabb szőlőkből készül, amelyeknél a mennyiség már túl van a csúcson. A gyökerük viszont mélyebbre hatol, több talajrétegen át, sok tápanyagot szív fel, ez mind ásványi anyagokkal gazdagítja a bort.

Csak a legszebb fürtökből készül a reserve

Benne van a magasabb árban az is, hogy a reserve az érlelés ideje alatt is pénzbe kerül: a hordókat  rendszeresen pótolni kell, és egészen a több éves palackos érlelés végéig a borászoknak mindez még csak befektetés. A megtérülés  utána kezdődik. De ha jól választunk, a végén nem bánjuk meg, ha egy reserve-ért mélyebben kell a pénztárcánkba nyúlni.

2011. május 14., szombat

Fogyasztók a piacon

Kávézót ugyan nem nyitottunk Bécsben, de legalább a disznótort és a piacokat sem tiltották be, amióta beléptünk az unióba. Nem is értem, annak idején hogy is ülhetett fel bárki  az ilyen álhíreknek. 

Franciás mediterrán életstílus Belgiumban is
A franciáknál a piacnak olyan kultusza van, hogy talán ki is lépnének az unióból, ha valakinek eszébe jutna hozzányúlni. Láttam egyszer egy filmet arról, milyen is volt a francia piac a hatvanas-hetvenes években. Mások voltak a furgonok, és csak a jellegzetes sapkás francia gazda árult a standokon. Ma viszont a nagyvárosi piacokon egyre többen vannak a baseball sapkás arab árusok. A zsibongás, a sátrak, a roskadó pultok ugyanolyanok. Itt Belgiumban is, ahol a franciás, mediterrán életstílust mintának tekintik.

A thai tésztát le kell öblíteni
Vannak itt is  óriási piacok, olcsó árakkal, és vannak kisebbek, szinte minden városnegyed központjában, meghatározott napokon, hetente többször. Ezeken  a környékbeli lakók pénztárcájához alkalmazkodnak az árusok. Vagyis vannak kifejezetten drága piacok is. 

Sok-sok borospalack a viaszkos vászonon
Jobb környékeken nem csupán a zöldség-gyümölcs és a hagyományos piaci áru kelendő. Van ahol elegáns fekete standra csillogó pezsgősvödör kerül, és az árus osztrigát bontogat. Pár falat osztrigát kínál egy pohár jeges pezsgővel vagy száraz, hűvös fehérborral. Délben, mire a vásárlók telerakták szatyraikat, sokan veszik körül, hogy lazítsanak ebéd előtt.

Máshol sok-sok borospalack áll a viaszkos vásznas asztalon. Fehérek, rozék, vörösök, egy-egy termelőtől, egy-egy borvidékről. 

Poharanként is mérik, hogy meg lehessen kóstolni. Hiszen ha tetszik, úgyis több üveggel vesz az ember. Sokan persze csak a szomszédnál sütött rákot vagy a csípős thai tésztát öblítik le néhány pohárral. Közben viták zajlanak, ismeretségek, barátságok köttetnek, fantasztikus a hangulat. Más ez a „köztéri alkoholizálás”, mint amikor Amerikában lopva húzza meg valaki  a barna papírzsákba rejtett üveget! 

A Châtelain  téri piac, ahol a képek is készültek különleges hely. Délután nyit és késő estig van nyitva. A borozás tehát egész estés program is lehet. Mi ott tanultuk meg, hogy mi az a „piacvacsora”. Barátaink laktak néhány házra innen, ők találták ki, hogy körbe járnak, megveszik a sajtot, sonkát, zöldséget, olajbogyót, kenyeret, bort, majd a piacon beszerzett legfrissebb javakból áll össze az aznapi vacsora. Ma már nem laknak ott, de mi visszajárunk, mert a régi vacsorák és régi borozások emléke azóta is eleven

A sajt nélkülözhetetlen a piacvacsorához

2011. május 10., kedd

Dél-afrikai mozaik

Amikor a tokajival kapcsolatos névvita kerül szóba, meg szokták említeni az elzászi tokay-t, az olasz tocai-t, és persze azt, hogy több országgal még nem rendeződött a vita. Az EU megállapodott az USA-val és Ausztráliával, így a tokaji név védettsége ott is érvényes, de Ukrajnában vagy Oroszországban – ahol rendszeresen fel-felbukkannak magukat engedély nélkül tokajinak nevező borok – nem rendeződött a helyzet. Mint ahogy Új-Zélanddal vagy Dél-Afrikával sincs megállapodás. (A magyar-szlovák vita a tokaji borvidékről az más dolog, de az is megér majd egyszer néhány szót.)

Kép: travelpod.com "mozi" blogjából
 Most Dél-Afrikáról lesz szó, ahol csaknem húsz éve jártam, és Fokvárostól északra meglepetten vettem észre egy útjelző táblát, ami Tokai felé mutatta az utat. Nem történészi alapossággal kutattam utána, csak a helyi magyarokkal találkozva kérdeztem rá, vajon mi lehet az eredete ennek a városnévnek? Amit elmeséltek, inkább a legendák világába való.

Állítólag az angol-búr háborúk idején történt, a tehát a XIX. század végén, hogy az osztrák császár a Habsburg-ház érdekei miatt a búrok megsegítésére magyar huszárokat küldött Dél-Afrikába. De mivel a második búr háború az angolok győzelmével ért véget, a magyar huszárok ott ragadtak. Letelepedtek és szőlőműveléssel kezdtek foglalkozni, ezért falujuknak a Tokaj nevet adták (az írásmód, később átalakulhatott, így lett belőle Tokai).  A legendának van olyan „hajtása” is, hogy már a behajózáskor is vittek tokaji vesszőt  magukkal, s azt telepítették Dél-Afrikában. Kedves történet, de inkább a legendák világába való. Annak ellenére, hogy tokaji hárslevelű szőlőt – ha hinni lehet a forrásoknak – valóban termesztenek Dél-Afrikában.
Pinotage Stellenbochból
Az országban egyébként kiváló borokat állítanak elő. Rangos borászatok vannak arrafelé.  Stellenbochban meg is látogattunk egyet, de mai szemmel bizonyosan másra lennék kíváncsi, mint két évtizede. Akkor fel sem tűnt, hogy Dél-Afrikának egyedi, saját szőlőfajtája van: a pinotage. Ott keresztezte 1925-ben Abraham Itzak Perold, épp a stellenbochi egyetemen. A név mozaikszó,  eredete két szőlőfajta: a pinot noir és a hermitage összevonása.
S bár két francia szőlőről van szó (Burgundia meghatározó és a Rhone-vidék egyik elterjedt fajtájáról, bár a hermitage ma már cinsault néven ismert), a dél-afrikai pinotage egyáltalán nem emlékeztet a francia „ősökre”. Enyhén füstös illat, trópusi gyümölcsös, főképp banános íz és aroma jellemzi. Kellemesen kortyolható ital, és állítólag azért nem terjedt el más országokban (az USA és Ausztrália viszonylag kisebb területeit kivéve), mert a borkészítés során könnyen megromlik, savassá, kaparóssá válhat. Márpedig ezt nem ellensúlyozza, hogy ez a szőlőfajta egyébként könnyen művelhető, korán hoz termést, és ezzel a szüreti főszezont tehermentesíti.

2011. május 4., szerda

Szezon és fazon

Amikor először láttam egy palackon azt, hogy zinfandel igencsak elcsodálkoztam: nocsak, itt is van cirfandli? Persze, ha alaposan megnézi az ember az üveget, akkor látja: vörös bor van benne, tehát kizárt, hogy  cirfandli lenne. Az viszont tagadhatatlan, hogy megtévesztő a név hasonlósága, különösen a cirfandli németes változatával: zierfandler

Mielőtt említenék még egy-két megtévesztő névazonosságot vagy különbözőséget, azt azért  elmondom, hogy a főképp Kaliforniában termesztett zinfandel megérdemli, hogy kipróbáljuk. Kóstoltam már a Gallo Family zinfandeljét is (megjegyzem a világ legnagyobb borászata, 40 ezer hektáron termesztenek szőlőt!!), és kortyolgatnék belőle szívesen máskor is, de a Rancho Zabaco borászat gyümölcsös, testes, sűrű vörös zinfandelje elsőre az egyik kedvencemmé vált.

Ha arról panaszkodtam korábban, hogy nehezen hihető, ahogy egyes szakértők csak úgy  sorolják a különböző illatokat, aromákat egy-egy bor kóstolása közben – itt valóban nem nehéz azonosítani a meggyet, az epret vagy a málnát, még aromarudacskák nélkül is.... De hogy maradéktalanul ne lehessek elégedett, a szakirodalom szerint érezhettem volna még egy kis feketeribiszkét, ánizst és borsot is.
S akkor nézzük, mi zavarhatja össze az embert úgy, hogy nem tudja megkülönböztetni a szezont a fazontól? Vajon mi a helyzet a syrah-shiraz párossal? A franciák következetesen syrah néven emlegetik, az ausztrálok shirazként. Pedig ugyanarról a szőlőről van szó, ami a legenda szerint  valamikor az ókorban Perzsiából, Shiraz városából került Európába. Egy másik legenda azt mondja, hogy a szicíliai Siracusa városából hozta magával a római uralkodó, Marcus Aurelius Probus.

Miután találtam egy olyan ausztrál bort, aminek a címkéjén a szokásos shiraz helyett syrah szerepelt, megvettem. Hátha felfedi a rejtélyt, és kiderül, hogy mégsem ugyanaz a két különböző néven emlegetett bor. (Mert való igaz, a francia syrah-ban nehéz felfedezni a nyomait az ausztrál shiraz illatának és aromájának  – magyarul: a francia syrah az ausztrál shiraz nyomába sem ér!) Rejtély azonban nem volt. Ez az ausztrál syrah ugyanolyan jellegzetes volt, mint a többi shiraz, kellemes és ízletes, miért is lett volna más, amikor ugyanaz? A valódi rejtély tulajdonképpen az, hogy  a francia syrah miért különbözik annyira?

De folytassuk a nyomozást, vajon a francia grenache és a spanyol garnacha azonos mássalhangzói jeleznek-e valami közöset?  Igen, ugyanarról a szőlőről van szó, ami egyébként a világ egyik legelterjedtebb fajtája, Ausztráliában és Amerikában is termesztik.

 Franciaországban a Rhone mentén van belőle a legtöbb, ez az alapja a Chateauneuf-de-Pape-ban készített legendás boroknak (GSM-nek is mondják, mert a grenache mellett syrah és mourvedre is van benne).  A grenache későn érő fajta, sok melegre van szüksége, ezért a tőkéket nagy kavicsokkal rakják körül, amelyek még akkor is visszasugározzák a meleget a szőlőre, amikor már lement a nap – ezzel is segítik az érést.
Spanyol változatát, a garnachát otthon csak Garrinchaként emlegetjük (Hyppolitnak is csak hippodromként volt értelme...). Az egykori focistával  (a „fehér Pelé”-vel, de Pelé nélkül) felálló brazil válogatott elleni 3:1-es magyar győzelem az 1966-os angliai VB-n gyerekkorom egyik nagy élménye volt!


Amióta csak felfedeztük a „garrinchát”, mindig keresem, hátha rábukkanok egy újabb palackra. Még a vinotékákban is fel lehet adni egy ilyen kéréssel a leckét. Ezért is örültem, amikor ismerős ízt véltem felfedezni a pohárban egy ismeretlen spanyol palack kibontása után. A címkén azonban semmi nem igazított el, hogy milyen szőlőből készült a bor. Csak a borászat honlapján, az interneten derült ki, hogy a Berberana Reserva - 100 százalékban garnacha.
Egy kis keresgélés tehát, és sok mindenre meg lehet találni a magyarázatot. Még akkor is, ha az egyszerűség kedvéért nem említettem, hogy azért a zinfandelből is van „fehér” – white zinfandelnek nevezik ugyanis Amerikában a zinfandel roséját (és hatszor annyit adnak el belőle, mint az igazi vörösből, ha igaz).  És létezik grenache blanc is – ami viszont már igazi fehér szőlő, a garnacha mutációja volt Spanyolországban, és onnan került át francia földre, ahol az ötödik legelterjedtebb fehér szőlőfajta.

2011. május 1., vasárnap

Cégérhiány

Mint tudjuk, a jó bornak is kell. Tehát kell a magyar bornak is: merthogy jó bor a magyar. Ha tehát keveset látunk belőle, legalábbis a kontinens nyugati felén, akkor annak az az oka, hogy keveset tűzzük a cégérre? Ezért tudnak róla keveset? Talán nem is sejtik, hogy a magyar bor jó? A nagy többségre bizonyára ez a sommás megállapítás is igaz, a borkedvelők, borszakértők pedig a vinotékákban  felkutathatnak annyit, amennyi az ő igényeiket kielégíti.  
 
Meggyőződésem azonban, hogy Európa egyik nagy bortermelőjének (mert ezek vagyunk!) jóval ismertebbnek kellene lennie, az átlagemberek körében is.  A francia-olasz-spanyol hegemónia megtörhetetlen, előnyük behozhatatlan, de az utánuk következő Németország, Portugália, Románia, Görögország és mi közöttünk (mégha a németek mennyiségileg háromszor annyit is állítanak elő, mint mi) már rengeteget számít a marketing, a reklám, a PR. A cégér.

Volt módomban megkérdezni a magyar borok legnagyobb belgiumi forgalmazóját, hogy szerinte hogyan lehetne ismertebbé tenni a magyar borokat külföldön? A válasz egyszerű volt: nagy akciókkal, nagy szupermarketekben, nagy mennyiséggel teríteni kell egy-egy ország piacát. De a válaszban benne is van a gond: a magyar borok, borászatok jók, igényes, jó minőségű, sőt néha kiváló borokat készítenek, de nem elég mennyiséget ahhoz, hogy egy ilyen akciót el tudjanak látni több tízezer palackkal, és ezzel a borkedvelő közönségen kívül szélesebb körben is ismertté, keresetté váljanak.


Travel Expo Brüsszelben - kóstoló a Magyar Turizmus Zrt. standjánál
 Van persze kivétel, mert a tokaji több szupermarket polcain is ott található, és a tokaji olyan mint Puskás a focisták között, mindenki bólogat, ha a nevét hallja, hát persze, tudják, ismerik. (De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a francia tulajdonú nagy szupermarketek azt az egy tokajit árulják, amelynek tulajdonosai között franciák is vannak...)

A másik igazság a magyar borokkal kapcsolatban – a forgalmazó szerint – hogy kicsit túlértékeltek. Vagyis jók, de azért drágák. És itt válik fontossá az, hogy a magyar borról tudnia kell a vásárlónak, hogy van, hogy létezik, hogy jó. Mert ha nem tudja, akkor nem hajlandó megadni azt, amit megér.  A fogyasztó ugyanis nagy úr: ott van előtte a polcon ugyanebben az árban (sőt kevesebbért is!!) az ausztrál, a chilei, az argentin, a dél-afrikai bor, amelyről tudja, hogy létezik, hogy jó – és csak a vállalkozóbb kedvűek veszik meg helyette a számukra ismeretlen magyart. Ha egyáltalán találnak belőle.

Tehát ameddig nem ismerik, addig nem keresik. Ameddig nem keresik, addig a polcokon nem lesz ott, és ameddig a polcokon nincs, addig a borászok nyakán marad.

Gál Helga sommeliere borbemutatója Brüsszelben
 A magyar borok megismertetésének persze nem egyetlen módja a közvetlen reklám:  az uniós elnökség idején volt lehetőség arra is, hogy a magas szintű rendezvényeken a legjobb magyar borokból szolgáljanak fel. Számos magyar vonatkozású külföldi rendezvényen pedig népszerű programpont a borkóstoló – de mindez csak néhány csepp az európai bortengerben.

Valami másra lenne szükség – ha azt akarjuk, hogy a magyar bor a jelenleginél ismertebb legyen, és egy borhatalomhoz méltó (mert az vagyunk!) helyet foglaljon el az üzletek polcain. S a jó példát hadd vegyem a bolgároktól. Bolgár bor ugyanis mindig van a nagy üzletláncokban. Egy-kétféle: cabernet sauvignon, chardonnay, a világszerte ismert fajták. Olcsó mindkettő, de arra jó, hogy aki bort keres, látja, hogy ott van a polcon a bolgár bor is. Jelen van. S ha legközelebb már nem a megszokott Domaine Boyer címkés, 3 eurós olcsó bor lesz ott, hanem valami jobb, lehet, hogy azt próbálja ki, hiszen hozzászokott már, hogy a bolgár bor van, létezik, és ha ez most valami jobb, akkor miért ne kóstoljuk meg.


Egy-egy palack - mutatóba
 Mi ezt az első lépést hagyjuk ki. Nem mutatjuk meg, nagyobb mennyiséggel, hogy a magyar bor itt van az európai piacon. Csak mutatóba odatesznek tőlünk egy-egy palackot a polcra. Az persze lehet sokkal jobb, mint az a bolgár, csak nem derül ki a vásárló számára.

Ha egyszer mégis valamely magyar borászat, vagy több borászat összefogva, közös marketing akcióval nagyobb mennyiséget terítene nyugati piacokon, tegyék meg, hogy nem a külföldi számára érthetetlen fantázianevű címkét ragasztanak a palackra. Volt ugyanis ilyen próbálkozás. „Dunavár” néven árultak egy Szekszárdon palackozott egri bort (vagy Egerben palackozott szekszárdit), de nem csoda, hogy nem aratott sikert: elkeserítően savanyú lőre volt, ami nem nagyon alapozhatta meg a jó magyar borok népszerűségét.