Hirdetés

2011. március 27., vasárnap

III. Napóleon

Nem tudtam, hogy mennyit köszönhetnek a borivók III. Napóleonnak! És az 1855-ös párizsi világkiállításnak.

Történt ugyanis, hogy a nem túl nagyra tartott császár elrendelte: a kiállítandó bordeaux-i borokat kategorizálni kell, hogy eligazodhassanak köztük a látogatók. A borkereskedő szakma végül a borászatok (château-k) akkori  rangja és a piaci árak alapján állította össze a listát, amit azóta alig-alig változtatott meg az idő.

Ez az úgynevezett Grands Crus Classés lista, amely öt kategóriába sorolja a borokat. Egy kivétellel akkor csak Médoc megye borai kerültek bele, Graves-ból csupán egy – ez van legközelebb egyébként Bordeaux városához. A birtokok egy része az óceántól valamivel távolabb van, még a Garonne folyó partján, a többi a Garonne és a Dordogne összefolyásából keletkező Gironde mellett, ugyancsak a bal parton.

A kategóriák nevével azért érdemes megismerkedni, mert ezt lehet olvasni a címkén:   
Premiers Crus, Seconds Crus, Troisièmes Crus, Quatrièmes Crus, Cinquièmes Crus 
(első számú terméstől – egészen az ötödik számú termésig) – ezek mind vörösborok.

A listakészítés idején, 1855-ben a fehérborok jelentősége a franciáknál nem volt túl nagy, de azért egy borvidék, Sauternes édesebb borait felvették a listára, hasonló kategorizálásban: Premiers Crus, Seconds Crus, bár van egy szuperkategória is egyetlen borászat számára: Première Cru Superieur. 

Beszédes, hogy egyes számban van, tehát ide más nem kerülhet. Egyedül a Châteu d’Yquem használhatja ezt a megjelölést. Meg is kérheti az árát: „akciósan” látható (nem tudom meddig?) egy palack 265 euróért.

Megjegyzem, a bolt sem írja pontosan a bor megnevezését, mert re Grand Cru Classé Superieur-t tüntetnek föl, holott Premier Cru Superieur lenne a helyes, ha igaz, amit a hivatalos honlap ír.
Az 1855-ös osztályozás több, mint másfél évszázad alatt alig változott. Érthető: a minősítés az ár alapja, és egyik borászat sem érdekelt abban, hogy veszítsen pozíciójából. Minden változtatási szándék ugyanis kockázat lenne: nem csak feljebb, hanem lejjebb is lehetne kerülni – akkor pedig inkább minden maradjon a régiben. A csúcson óriási pénzeket adnak meg egy palackért (diszkont áron majdnem 1400 eurót!!), de az „ötödik vonal”, egy Cinquième Cru ára is többszöröse lehet az ilyen minősítéssel nem rendelkező boroknak. (Függetlenül a tartalmától – ezért gyűlölik a nagy borászatok  a vakteszteket, amikor a bíráló nem tudja, hogy mit iszik, és csak az érzékszerveire hagyatkozik. És esetleg egy névtelen bort jobbnak minősít az övéknél. Annál ugyanis  alig lehet nagyobb presztízsveszteség...)


Saint-Emilion főtere



Akiket anno 1855-ben nem minősítettek, persze létrehozták maguknak a saját minősítési rendszerüket, így ha minden bordeaux-i címkét érteni akarunk, akkor legalább öt kategorizálási módozatot ismernünk kell. Graves megyében Cru Classé besorolást adnak a borászatoknak, Saint-Emilionban Première Grand Cru Classé (13 borászat van ilyen, kettőnek még egy „A” megjelölés is kijár), vagy  Grand Cru Classé (55 borászat) megkülönböztető jelzés olvasható a legjobb borokon. Az „egyszerű” Saint-Emilion Grand Cru feliratot állítólag még vagy 200-an használhatják, de már ez is kiemeli a borokat az átlagból. Saint-Emilionban egyébként rendszeresen „karbantartják” a minősítést, egy borászatnak tíz év alatt legalább hétszer meg kell felelnie a követelményeknek, különben elveszíti a jogot a minősítő jelzésre.


Szőlőskert Saint-Emilionban

S hogy mi van Médocban azokkal a borászatokkal, amelyek kimaradtak az 1855-ös rendszerből? Ők is kitaláltak maguknak valamit: az ő boraikon lehet olvasni, hogy „Cru Bourgeois”. Az ilyen borok készítői eredetileg nem bortermelők voltak, hanem tulajdonosok, borászataikban alkalmazottak csinálták a bort, ezért az elnevezés, hogy „a polgárok termése”. Ezt a történelmi elnevezést kezdék el használni 1932-ben, de a háború után és a nagy 1956-os fagyokat követően 444 „Cru Bourgeois” helyett ma már csak 94 ilyen borgazdaság van.
Bonyolult? Igen. És ezek csak a bordeaux-i borok. Onnan sem mindegyik kategória.

De gondoljuk csak el: könnyebb helyzetben van az a külföldi, aki azt látja egy palackon: tokaji? És lát még a címkére ráírva 3-4-5 puttonyost, fordítóst, furmintot, muskotályt, hárslevelűt, sok-sok borászatot. Vajon a külföldi eligazodik? Aligha. A minőségi borfogyasztáshoz – tájékozódni kell. Különben ott tartunk, mint a repülőn, amikor a stewardess megkérdezi, mit parancsol? Mire a válasz: bort kérek. (Jó esetben vörös bort, vagy fehér bort a válasz.) Hogy milyet, az mindegy. És ilyen  a borfogyasztók 80 (!) százaléka.

2011. március 22., kedd

Első olvasat

Nem politizálok, csak kölcsönveszem a kifejezést, mert amikor egy ismeretlen palackot kézbe vesz az ember és  csak abból tájékozódik, ami a címkére van írva. Az is „első olvasat”. Ezért fontos a címke. A bornál az a „használati utasítás” vagy a „garancia”.

De hogy mi legyen rajta, arra nincs  rá átfogó szabályozás. Országonként változik, hogy mit kötelező, mit lehet, és mit tilos feltüntetni a címkéken. Összefoglalókat könnyű találni az interneten.

A magyar szabályozás például megköveteli a szőlőfajták feltüntetését.  Valószínűleg ez szoktatott hozzá ahhoz, hogy én minden borcímkétől elvárnám ezt a tájékoztatást. A franciáknál, olaszoknál nem kötelező ráírni a szőlőfajtát, nem is nagyon szokás. Viszont az ausztrál borcímkéken szinte mindig ott van a fajtamegjelölés, noha ott sem előírás, csak megengedett. Ami furcsa, hogy az osztrákoknál a táblázat szerint egyenesen tilos lenne odaírni, hogy milyen szőlőből készül egy bor. Azért furcsa ez, mert az osztrákok az emlékezetes „fagyálló botrány”, az emlékezetes borhamisítások után az egyik legszigorúbb bortörvényt fogadták el Európában, és nehéz elképzelni, hogy ilyen lényeges információt, hogy milyen szőlőből készül a bor, ne lenne szabad megjelölni a címkén.


De találtam más furcsaságokat is.

Argentínában csupán egy szabály létezik: ha egy címkén szerepel a fajtamegjelölés, akkor legalább 80 százalékban abból a szőlőből kell, hogy készüljön a bor.




Ausztráliában a 85 százalék a bűvös határ: a helymegjelölésre, az évjáratra, és a szőlőfajtára is vonatkozik. Tehát még az is lehet, hogy egy 2008-as shiraz 15 százaléka más évjáratot, és más fajtát is tartalmaz. Cuvée-k esetében a 20 százalékot elérő fajtákat kell feltüntetni. Ha több, mint öt fajtát házasítottak, akkor pedig minden olyan fajtát fel kell sorolni, amelyik eléri az 5 százalékot, úgy hogy a sorrend a mennyiségnek feleljen meg.

Chilében ezzel szemben csak 75 százalék a határ: az eredet, az évjárat és a fajta esetén is.

Az amerikaiak megkövetelik, hogy az évjárat feltüntetése esetén a bor 95 százalékban ugyanabban az évben szüretelt szőlőből készüljön.

Az is érdekes, hogy Dél-Afrika és Új-Zéland elegendőnek tartja, ha egy fajbor 75 százalékban tartalmazza a címkén megnevezett fajtát, de ha az USA-ba vagy az EU-ba exportálnak, akkor már 85 százalékos ez a határ. Csak még érdekesebbé teszi a szabálydzsungelt, hogy az amerikaiak eközben a saját boraik számára ennél alacsonyabb határt húznak:  75 százalék elég ahhoz, hogy a fajtát fel lehessen tüntetni a címkén. Kétféle mérce van tehát, mondhatnám kettős mérce, de ez úgy hangzik, mint a politika, amitől ígértem, távol tartom magam. 

A címkéről azonban van még mit mondani, szólval lesz „második olvasat”.

2011. március 18., péntek

Gyógyvörös

Hordószám vásárolják fel a vörösbort az oroszok Szahalin szigetén. Ezer kilométerre sincsenek ugyanis a japán atomerőmű-baleset színhelyétől, Fukusimától. És a vörösbor egyik összetevője állítólag segít megóvni az emberi szervezetet a sugárzás káros hatásaitól.

Nem jelentéktelen helyen, a hollywoodi sztárokat is kezelő kaliforniai Mayo Klinikán is folynak az ezzel kapcsolatos amerikai kutatások, születtek már tudományos közlemények, előadások, de semmi nem bizonyított. Ennek ellenére, az vesse persze az első követ a Szahalinon élőkre, akik szeretnék hinni, hogy  mindennel rendelkeznek a védekezéshez, jóddal, bórral, borral, méghozzá vörössel, szóval az vesse rájuk az első követ, aki csak legyintene, és a helyükben nem ugyanezt csinálná. (Mert ugyanezt csinálná.)



Brüsszelhez közel például, 250 km-es sugarú körben (amennyire Fukusima van Tokiótól) 34 atomerőmű van, ha itt történne valami, errefelé is biztosan fogyna a vörösbor. Pedig, mint olvasni lehet, a hatást még nem sikerült bizonyítani. 

A resveratrol az egyik anyag, amire a kutatók különösen kíváncsiak, ennek az antioxidánsnak, poliphenolnak  jótékony hatása lehet az érrendszerre, erősítheti az úgynevezett „jó koleszterinek” beépülését a szervezetbe, és azt, hogy a „rossz koleszterinektől” megváljon az emberi test. (Segít állítólag az Alzheimer-kór ellen is, jó hatása lehet a tüdőrák ellen, és a röntgen-sugárzás, vagy a sugárterápia káros mellékhatásait is csökkenthetiHelyben vagyunk! Miért ne lenne jó a vörösbor nukleáris balesetkor is?

Tagadhatatlan, hogy régóta idézett statisztikák bizonyítják: a franciák körében alacsonyabbak a szív- és érrendszeri megbetegedések, mint más népeknél, amelyek történetesen kevesebb vörösbort isznak. Ez tehát tapasztalati tény. Még uniós pénzekből is zajlottak (zajlanak?) kutatások a „francia paradoxon” igazolására. De cáfolhatatlan tudományos bizonyíték még nincs. Ami persze nem akadályozza például a moldávokat abban, hogy segélyszállítmányként ládaszám küldjék a vörösbort a veszélyeztetett Fukusima térségébe.

Szóval akkor most jó-e a vörösbor, és mire jó? (A kérdés első fele így hülyén hangzik, mert persze, hogy jó...) Hogy jó-e arra, amire most fölvásárolják, vagy segélyként küldik? Nos, az amerikai Mayo Klinika honlapjáról épp az derül ki, hogy emberen eddig érdemi tudományos kísérleteket még nem végeztek. Végeztek egereken, és tapasztaltak kedvező eredményeket. De attól óva intenek, hogy ezek alapján ugyanazt a hatást várják el az emberek néhány üveg bortól. 

Ahhoz, hogy egy kísérleti egér egyetlen adag  resveratrol-t megkaphasson, 60 liter vörösbort dolgoznak fel. Ennyi egy 5-10 dekás egér "boradagja". Akkor mennyi egy 50-100 kilós emberé? Több, mint ezerszerese?  Annyit kellene meginnia - legalábbis, ameddig nincs annyi készítmény? Ugye, belátjuk, hogy ez lehetetlen...



Egy-egy speciális kísérlet ráadásul azt is megmutatta, hogy a vörösbor jótékony hatása legfeljebb napi egy pohár bor esetén jelentkezik, ennél kisebb vagy nagyobb mennyiség rontja az eredményt. Így aztán a vörösbor Szahalinon valószínűleg nem tehet sokat a sugárveszély ellen. De az emberek hangulatán dobhat egy nagyot!

2011. március 8., kedd

Mit iszunk?


A kérdés ugye, elhangzik úgy, hogy „na, mit iszunk?” - amikor már szomjas az ember és nem bírja tovább. Aztán úgy is, hogy „mit is iszunk?” – amikor valami nagyon ízlik, és tudni szeretnénk, pontosan mi is az. És elhangzik általánosságban, hogy rendszerint mit iszunk. Most erről lesz szó.

Hogy bort, az egy dolog, de hogy milyen bort, az a nehezebb kérdés. Kezdetben úgy éreztem magam, mint egy gyermek a vidámparkban, amikor nem tudja, hová is üljön fel először, ide-oda kaptam, tétováztam, mit is tegyek a kosárba, és rendszerint rosszul választottam. Hetekig nem ittam egy jó bort, mert nem tudtam, mit is keressek, hová is nézzek, mit is olvassak a címkén. Az óriási választékban az sem igazít el, ha a szupermarketek borrészlegeinél ott találja az ember a legfrissebb borkatalógust, amit lapozgathat. Ami a katalógusban benne van, az ugyan már átment egy szűrőn, de a polcokon sokkal több fajta van, mint a könyvben.



Az első kudarcok után, amikor úgy válogattam, hogy szép a címke, szép az üveg, meg az is rá van írva „Grand vin du Bordeaux” – mert ha ez egy „nagy bordeaux-i” bor, akkor az csak jó lehet: no ez bizony tévedés – inkább azt figyeltem, hogy nyert-e már az a bor valahol? Mert ha valakik egyszer azt a bort valahol már jónak találták, akkor talán nekem is ízleni fog. Ez sem mindig jött be. 

Kerestem a magyarázatot, és találtam is magamnak érveket, amelyek meggyőztek. Nem tudom igazak-e, de én belenyugodtam és elfogadtam őket. Ha másnak is el kellene magyarázni, akkor úgy szemléltetném, hogy a borfogyasztás olyasmi, mint a járművezetés. Tanulás kell hozzá, hogy egyedül művelhesse az ember. Hiába vezet el egy Trabantot valaki, egy Forma-I-es versenyautót talán sebességbe sem tudna betenni. (Megjegyzem, megnézném a nagy pilótákat is, mit csinálnak a Trabi „kilincsével”.)  

Szóval a lényeg az, hogy a borfogyasztást is tanulni kell ahhoz, hogy igazán értékelni tudja az ember,  mit is iszik. Enélkül nem lehet felfedezni azokat a rejtett ízeket, illatokat, amelyek benne vannak a jó borokban.

Az igazi ínyencekről azt mondják, ha elmennek egy vendéglőbe, nem is az ételt választják ki maguknak, hanem a bort. Aztán azt, hogy a nemes palack tartalma a legjobban érvényesüljön, már rábízzák a pincérre és a séfre. Ők tudják igazán, milyen ételt is kell az asztalra tenni ahhoz, hogy a kiválasztott bor valóban érvényesüljön.

Hát itt még nem tartunk. De úgy már többször jártunk, hogy egy bor nem ízlett maradéktalanul, amikor "csak úgy" megkóstoltuk. Viszont egy étel mellett kitárultak addig rejtve maradt értékei. Vagyis feltétlenül érdemes keresni az összhangot étel és ital között, mert egyik erősíti, kiemeli a másikat, és miért maradjunk szegényebbek annyival, amennyit az egyik hozzáad a másikhoz?

Megjegyzem, ezeket a rejtett szépségeket a legtöbbször a francia borokból nehéz előcsalogatni. Nem is mindenkinek tárják fel titkaikat, inkább csak azoknak, akik megdolgoznak érte. Akik a borokat hajlandók kicsit „tanulni” is.

Ja, és hogy mit iszunk? Most már azért franciát is!

2011. március 6., vasárnap

Van mááásik...!


Igen, tudom, hogy ezt a címet nem én találtam ki, de nem is akarom kisajátítani. Eötvös Gábor zenebohóc klasszikus és világhírű mondása azonban épp ide illik. 

Chardonnayből is: van mááásik...!

Igazából számtalan másik van, de most egy Chardonnayhoz közeli másikról lesz szó. Bourgogne, azaz Burgundia északi részén található Chablis, ahol ugyanaz a chardonnay szőlő annyira más viszonyok között terem, mondják, hogy az már nem is chardonnay. Hanem chablis. Ők ott nem chardonnay bort csinálnak, hanem chablis-t. Marketing? Lehet. És nagyon ügyes. Ha osztriga, kagyló vagy más tengeri herkentyű mellé megfelelő bort keres valaki, az ajánlatok között a listavezetők egyike rendszerint a chablis. Nem a chardonnay, hanem a chablis. Pedig a chablis is chardonnay.

Egyébként, ha valaki a palackot vizsgálva akarja megtudni, hogy a chablis milyen szőlőből is készül, nincs egyszerű dolga. Az ottani borosgazdák ebből a szempontból nem mások, mint a többi francia borász. Nem nagyon közlik a címkén, hogy milyen szőlőből is csinálják a bort. Ezt a fogyasztónak  - szinte illik tudnia.
Ezért aztán a francia borokkal – szerintem – kicsit nehezebb is megbarátkozni, mint a máshonnan valókkal. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a szemlélet kicsit eltávolítja (elidegeníti ?)  a kezdő borkedvelő közönséget a francia boroktól.

Hiszen tudnom kellene, hogy egy chablis kibontásakor épp milyen bort is töltök a pohárba? Tudnom kellene, hogy a chablis egy szőlőfajta, vagy egy borvidék neve? Hát miért nem írják rá a címkére? Enélkül zsákbamacskának gondolhatja az ember az egészet, nem? Lehet, hogy egy ismeretlennek tűnő címke láttán inkább vesz valaki egy jó kis chardonnayt, pedig ha megvenné a chablis-t, akkor is ugyanazt kapná. De talán eléggé összekuszáltam már az egészet, úgyhogy menjünk tovább.



A lényeg az, hogy a kagylóhoz rendszerint chablis-t kell bontani, és ez így történt legutóbb is. A kagyló megfőzéséhez is kell fehér bor, ehhez is egy chardonnay-t nyitottunk, és ha már adódott az alkalom, akkor nem lehetett nem összevetni a kettőt.



Persze, nem ugyanaz a kategória: főzni rendszerint jó a tájbor is, a vin du pays, ráadásul nem is burgundiai, hanem vacluse-i – de azért francia. Kellemesen illatos, gyümölcsös volt, a színe viszont kicsit sötétebb árnyalatú. Az étel mellé fogyasztott chablis annyiban volt más, amit a könyvek is mondanak: a meszesebb talaj miatt kevésbé gyümölcsös, nem annyira aromás, illatos arrafelé a chardonnay, de van egyfajta határozott, keményebb karaktere, és ez az, amiért a chablis-t ezen a néven emlegetik. És ezért kedvelik.

A kagyló, azaz a moules+frites (kagyló sült krumplival) egyébként  a belgák nemzeti eledele. Mint az osztrigát is, a kagylót is csak r-betűs hónapokban szabad csak enni (ha végigfutunk a neveken, a nyári hónapok maradnak ki, tehát a gyorsan romló kagylót csak a hűvösebb évszakokban ajánlatos fogyasztani). A kagyló és a sültkrumpli sajátos kombináció, és sokat elárul a belga konyháról, ha tudjuk, hogy a sültkrumpli már önmagában is az ország egyik specialitása, majonézzel, ketchuppal vagy más szósszal.

De a kagyló nem olyan egyszerű dolog, mint gondolnánk. Nem mindegy, milyen lében főzik meg a fazékba kerüléskor még élő állatot – lám az állatvédők értük még nem emeltek szót – és legalább olyan fontos, hogy milyen lelkiismeretesen sikerül megtisztítani, lesúrolni (!!) a héjukat. Nincs annál rosszabb, amikor a tengeri homok vagy a kagyló héján lerakódott mészkő csikorog az ember foga alatt. Nincs az a chablis, amelyikkel ezt le tudjuk öblíteni. Márpedig a legismertebb vendéglőben is előfordult már, hogy ezt a legelső fázist rontották el, így a kagylót inkább otthon csináljuk, magunk.

S hogy főzni jó-e a tájbor? Lesz erre is egy pár ellenpélda. A kagylóhoz – szerintem – jó. De vannak ételek: a burgundi marha (a beuf bourgignon) vagy az olasz pepposo, amihez nem szabad csak kiváló vörösbort használni. Amikor ezekhez az ételekhez adok át egy-egy körültekintő gonddal kiválasztott palackot, úgy érzem, mintha én magam főztem volna meg – pedig a munka javarésze természetesen nem az enyém.

2011. március 4., péntek

CHARDONNAY

Az egyik legismertebb fehérbor a világon. Az egyik legelterjedtebb fehér szőlőfajta. És egy francia falucska, amiről a nevét kapta.  Csöndes hely.  Legalábbis az volt nyáron, amikor arra jártunk, de ősszel, a szüret idején biztosan nagyobb a nyüzsgés. 

Kedves kisvendéglő áll a falu egyik útkereszteződésében. A hangulatos helyet egy angol házaspár vezeti. Nem furcsa? Valaha az angol konyha arról volt híres, hogy ehetetlen. Persze az még Jaimie Oliver és Nigella Lawson előtt volt. Azóta ők az egész világ számára ismertté tették azt, ami korábban szinte nem is létezett. Jó, nem az angol konyhát (beszél valaki „new kitchen”-ről? nouvelle cuisine-ről már annál inkább...), hanem valójában önmagukat, akik az egész világból megfilmesítették a legjobb finomságokat. Jacques Chirac volt francia elnök is állítólag egyszer (méghozzá a britek uniós elnöksége idején, amikor mindenki, mostanság mi is, a gasztronómiáját is be akarja vetni az országimázs fejlesztése érdekében) azt mondta, hogy az angolok egy valamit adtak a világ konyhaművészetének:  a kergemarhakórt!

Szóval, meglepődve vettük tudomásul, hogy Chardonnayban egy kisvendéglő teraszán nem a francia, hanem az angol nyelv kellett a boldoguláshoz. Az ebédhez természetesen – mindegy mi  volt a tányéron – igazi chardonnay dukált, hűvösen, illatosan. A napernyő alatti forróságban.


Pár kilométerre laktunk, egy szőlősgazda házában, Ozenay mellett. Hangulatos chateau állt a vigneron háza mellett, egy kis borászat központja, címkére kívánkozó toronnyal. (www.demessey.com) Nem csoda, hogy a saját borukat kínálták, a forróságban, érkezés után jól is esett a behűtött palack.


A magyarul fantáziátlannak hangzó fizetővendéglátással szemben a francia vidék „chambre d’hote”-jai a legjobb szálláshelyek. Ez is az volt. A középkorból megmentett épületben hangulatos, régi bútorok között, óriási kandalló mellett aludtunk. Reggel egy felduzzasztott kis patak partján – a túloldalon a dús fűben legelésző tehenek, körülöttünk kacsák és cicák – igazi francia reggeli. Mondhatnám svédasztal, de ez a szó szállodába való, ide jobban illik, hogy buffet – ami végülis ugyanazt jelenti. A leghihetetlenebb a vastag, barnára sült héjú kenyér volt, aminek a belseje szinte kalácsszerűen puha maradt. Sajnos, én csak a szememmel kóstoltam, lisztérzékenyként a magam gluténmentes kenyerét rágcsáltam nem túl nagy lelkesedéssel.


Kezdetben haragudtam a lisztérzékenységemre, pontosabban bosszantott, hogy mennyi jóból marad ki az ember – kenyerek, sörök, whiskyk, édességek -, de ma már nem bánom. Ennek köszönhetően jegyeztem el magam mindinkább a borokkal, és a különböző szőlő- és borfajták, a borvidékek, a különböző országok borai kezdtek mind jobban érdekelni. Nekem egyszerű dolog ajándékot venni, egy palack jó bor is megteszi, de a barátok fantáziája – és a borkedvelőkre építő ajándékipar is kimeríthetetlen. Kaptam már borkóstoló társasjátékot, borpince nyilvántartó számítógépes programot – hogy a dugóhúzókészleteket ne is említsem.

Játékot magam is szoktam kitalálni, amikor összejövünk barátokkal, és mindig a bor van a középpontban. Szinte hagyomány, hogy nálunk nem „csak úgy” borozgatunk, hanem valami cél is van előttünk. Egyszer épp a chardonnay volt a játékunk. Heteken át gyűjtöttem különböző országokból származó palackokat. A leghihetetlenebb egy Moldovából való chardonnay volt – egyik barátunk uniós szakértőként utazott oda, és hozott egy üveggel. Nos, 5-6 üveg különböző chardonnayról kellett kitalálni, hogy melyik országból való. Az országokat táblázatba írtam, az üvegeket beszámoztam, és mindenki töltött, kóstolt, saccolt. Igencsak jó hangulatunk lett a végére, mert annyian voltunk, hogy mindenkinek majd egy teljes üveg jutott. És egyikünk még így is eltalálta az összes palackot! 


Most visszagondolva a pár évvel ezelőtti játékra, egy súlyos hibát elkövettem: ha volt is az üvegek között egy francia chardonnay, nem a Bourgogne melletti Chardonnayból származott, hanem egy másik borvidékről. Talán ezért is zarándokoltunk el később Chardonnayba, hogy ezt a hibát levezekelhessem.